Ahogy elnézem a fiam, egyre többször fogalmazódik meg bennem, hogy ő nem csupán a fiam, nem csak hozzám (hozzánk) képest létezik, hanem önállóan, saját magaként. Elmerülten játszik, egyre többször. Nézelődik, szórakozik, matat, pakol, mintha dolga lenne, van is, nézelődni, matatni, pakolni. Ismerkedni a dolgokkal, huncutkodni velünk. DUPLOtornyot épít, Tropicariumban szaladgál, növeszti a haját (végre elkezdett nőni), kardigánban hesszel itthon, arcokat vág, játszik a mimikájával, a fakanalával, dobozokba pakol, majd egyikből a másikba önti a tartalmat, hozza a kis kockáit, hogy kóstoljam meg, mit főzött belőlük.

De leginkább a tekintete az, amin látom, hogy ő már ő, nehéz ezt megfogalmazni, de biztos tudjátok, mire gondolok. Hasonlít, elles, utánoz, én öltöztetem, én etetem, én látom el, mégis, ott van ő, maga, az egyre nyíló személyisége, akarata, próbálkozásai. Amik függetlenek attól, hogy a fiamként definiáljam. Már látszik, mekkora természete lesz, sőt ez már nem jövő idő, a jövő idő majd csak az újabb akadályokat hozza, hanem van neki, óriási természete, az.

Mit össze nem vihorászott az előbb, miközben a hasamon lovagolt és élvezte, hogy nevetek rajta! Ez már kész incselkedés, kérem szépen! És mikor ebéd közben kiveszi a villát a kezemből és meg akar etetni vele? És én ne érzékenyüljek el? Nem úgy van az.

Csak ne lenne ilyen eleven és ne próbálna meg mindenre felmászni. Ne tudná kitalálni, hogy ha a kisszéket odatolja a pelenkázó elé, akkor ha feláll rá, fel tud kapaszkodni a pelenkázóra. Na ezeket kihagyhatnánk. A szék arra való, amire most használja, leülni rá és közben egy könyvet lapozgatva „olvasni” rajta. Erre használhatod, kisfiam. Szenzációs (vagy).

Most a legjobb neki, egészen addig, amíg nem lesz neki is egy kisgyereke. Aztán meg unokája. Mert most fedezi fel a világot, a legtöbb dolgot hagyjuk neki, hadd csinálja, még csak tanulja  a szabályokat, még nincs teljesen lekorlátozva, nem merülnek fel benne direkt rossz dolgok, csak a kíváncsiság hajtja. Őszintén örül az örömnek, nem láttam még ilyen boldog fürdést, megfontolt evést, elmélyült könyvnézegetést, nyugodt alvást (na nem elalvást), boldog toronyépítést. Még annak is örül, hogy hangja van a cipője talpának. Két kézzel magyaráz, milyen érdekes, hogy ez a gesztikulációs készség hamarabb kialakul a beszédnél. Meg a mimika. Hihetetlen jó ám ezeket megfigyelni, most például egész testével azt magyarázza már, hogy menjünk ki a szobájából. Nem hisztizik (még), de nagyon vehemensen mondja, hogy neki márpedig a másik szobában van dolga. És én értem. Sose fog megtanulni beszélni, ha ennyire egyértelműen ki tudja magát fejezni.

Na szóval itt ülök ma délután, holnap lesz másfél éves, és el vagyok képedve rajta, hogy milyen ügyes és boldog nagyfiam van, már ujjbábokat húz a kis ujjaira, mert mindig talál valamit, ami leköti, bárcsak így maradna, bárcsak játszva létezhetne minél több ideig. Olyan jó látni, hogy még nincs elrontva körülötte semmi. Vagy ez nagyképűség? Nem, tényleg azt hiszem, hogy jó neki nagyon.