Harminc múltam

egy koraharmincas nő mindennapjai

Az együtt töltött idő ajándéka

2018. december 16. 20:34 - juditvagyok

Holnap lesz a születésnapom, 33 éves leszek. Ahogy már írtam, nem sok, tudom, legalábbis nem annyira, de azért hogy már 10 éve is bőven felnőtt voltam, na azért egy kicsit sok. Múlt héten beszélgettünk róla anyósomékkal, hogy ő ilyen idősen utazott ki a két gyerekével Brazíliába apósom után egy Balaton melletti apró kis településről. El se tudom képzelni, hogy vágnék bele egy ekkora kalandba, de az már rég kiderült számomra, hogy nemhogy kalandvágyó nem vagyok, de inkább kicsit gyáva, már ha nem reklamálni kell.

Anyukámnak ilyen idősen én már iskolás voltam, meg megvolt Ágika is. Nagymamának ilyen idősen már 13 éves nagylánya volt. A barátnőim is már előrébb tartanak az anyaságban mint én, már ha ebben lehet előrébb vagy hátrébb tartani. A fiam két napra rá lesz másfél éves. Ma néztünk Tamásról másfél éves fotókat, összevetettük, kire hasonlít, és – Tamás, most ne figyelj – szerintem rám kicsit jobban. De csak egy egész kicsit. Ha mást nem, ennyit azért már elértem.

Szóval 33 leszek, igazából nem nagy dolog, nem nagy szám. Pont annyira jó, hogy már áttevődtek a hangsúlyok. Hogy mi a fontos, mi a jó, minek örüljek. Minek szomorkodjak? Hacsak egy dolgon nem, a család távolságán. De inkább örülni kell: mert ma összegyűltünk. Itt volt anyu, apu, tesóm és a vőlegénye, meg mi hárman, együtt töltöttük a nap nagy részét még így karácsony előtt egy héttel. Nagyon készültem rá, már vagy egy hónapja kitaláltam, hogy de jó lesz így összegyűlni, elhívtam őket és ők jöttek. Sütöttem, főztem, igyekeztem mindenkire jót, a húsevőknek jó húst, a vegetáriusnak finom zöldséget, a cukormentesnek jó tortát. Tádékámnak meg az új kedvencét, a pogácsát. Még most is kajaszag terjeng a lakásban. Holnapra csak 3 szelet torta maradt meg pár szem pogácsa, úgyhogy csak sikerült olyat készítenem, ami elfogyott. Volt szó régészetről, színtanról, karácsonyi menüről, fotózásról, Dél-Amerikáról, a DUPLOról, újságokról, mesefilmekről. Szuper ajándékokat kaptam: egy pihepuha köntöst és egy páros színtanácsadást, ahova húgommal fogok elmenni. Igazi tesós-csajos program lesz, és ki tudja, talán a végén nem állandóan feketében érzem majd magam a legnagyobb biztonságban, vagy kiderül, hogy a barna szemceruza nem is áll jól. Izgalmas, főleg, hogy idejét sem tudom, mikor foglalkoztam magammal  úgy igazán, szerintem még akkor, amikor az esküvőre készültem vagy amikor még randifázisban voltunk Tamással.

Giccses nagyon, de tényleg az együtt töltött idő a legjobb ajándék. És örülük neki, hogy nem csak mára kaptam, hanem későbbre is. Annak viszont nem, hogy elmúlt, hogy az egy hónapig várt nap eltelt, hogy a karácsony is ugyanígy el fog telni. A héten láttam egy videót arról, hogy egy madridi ügynökség csinált egy reklámot annak kapcsán, hogy mennyit nyomkodjuk a telefonunk. Egymáshoz közel álló emberpárokat kérdeztek meg, mennyi időre és milyen időnként szoktak találkozni, és ennek alapján kiszámolták, mennyi időt fognak még együtt tölteni. Az eredmény sokkoló volt. Aztán azt is kiszámolták, a telefonunkkal mennyi időt töltünk. És hogy bizony priorizálni kéne, mi a fontos. Hatásvadász volt, és ugye a telefont se csak scollozásra, hanem mondjuk videotelefonálásra is használjuk, de én is ki tudom számolni, hogy egy évben hányszor és mennyi időt találkozom a szüleimmel, de nem fogom csak azért se kiszámolni, mert még így is sokkal szerencsésebbek vagyunk azoknál, akik mondjuk más országban vagy még messzebb élnek egymástól. Inkább örülök, hogy ma nem sírtam azon, hogy mentek, hanem örültem annak, hogy jöttek.