Harminc múltam

egy koraharmincas nő mindennapjai

Hogyan lesz az anyuka láthatatlan?

2018. december 13. 16:40 - juditvagyok

Hogyan kerülsz szép lassan perifériára, miután kiderült, hogy terhes vagy? Sőt már előtte, mert mikor eldöntöd, hogy babát szeretnél, jó esetben elkezded kicsit felkészíteni a szervezeted a nagyon fontos 9 hónapra, ha dohányzol, leszoksz róla, az alkoholfogyasztást is mellőzöd és ezekkel már ki is esel jó pár szocializációs lehetőségből – mert valahogy Magyarországon minden csapatépítés = ivás, és a baráti találkozók nagy része is az ivásról szól. Aztán terhesen pláne kimaradsz ezekből, nemcsak amiatt, mert nem ajánlott, és amúgy is, kinek van kedve józanul ittas emberek között lenni, hanem mert nem is kívánod az ilyen fajta társaságot, nem esik jól este kimaradni, elfáradsz hamarabb és beindul a fészekrakás vagy épp orvoshoz mész; elkezdesz egy új állatfajhoz tartozni, de még nem vagy az teljesen, azonban már a korábbi életednek is búcsút inthetsz.

A felszínes kapcsolataid már ekkor lekopnak, nemcsak azért, mert mindenki azt hiszi, hogy innentől kezdve csak a kismamaságról és gyermekáldásól lehet veled beszélni, hanem mert minek ápoljunk valamit, aminek úgyis mindjárt vége. A munkatársaid nagy része nem tud már veled miről beszélgetni, a terhességed nem érdekli őket, ami persze érhető.

Aztán elkezdik keresni az utódod. Ez azért fájni fog vagy fájt. Hisz az élet nélküled is megy tovább, rájössz, mennyire pótolható a munkád és a karaktered, amit a munkahelyeden képviselsz. Rájössz arra is, hogy milyen könnyen betanítható a munkád, és aztán szép lassan a hormonok is inkább hazaküldenek, közeledik a terminus, nem is tudsz mással foglalkozni, azzal vagy elfoglalva, hogy mindjárt anya leszel. A párod még elvisel, mert muszáj neki, a munkatársaid meg csak azért, mer már csak pár nap. Néha befut pár udvarias kérdés, de igazából már fél lábbal kint vagy onnan.

Aztán megszületik a baba, és végre anyává válsz. Megérkeztél oda, ahova 9 hónapig vagy még tovább készültél, ott tartod a gyerekedet az öledben, és telnek a napok, minden nap valami újat hoz, izgalmasat, szépet vagy épp nehezet. Észre sem veszed, de teljesen beszűkülsz, csak a gyerek megérkeztével tudsz foglalkozni. A férjed és a nagymamák azért segítenek, de igazából elkezdődött a társadalmi kitaszítottság, ami egészen a játszóteres kapcsolatok kialakításáig meglesz.

Újabb emberek kopnak le, mert nem tudnak a gyerekeddel mit kezdeni, nem tudnak és nem akarnak alkalmazkodni a megváltozott életritmusodhoz. A munkahelyedről befutott pár gratuláció és lájk, de igazából már szinte el is feledkeztek rólad. A megmaradt barátaiddal, de még a testvéreddel is nehezen tudsz időpontot egyeztetni egy-egy találkozóra, hisz akár tetszik, akár nem, a gyerek irányít. Hogy mikor eszik, mikor alszik, mikor egészséges, mikor kell tisztába tenni.

Elérkezik aztán a nap, amikor hirtelen rádöbbensz, hogy muszáj, hogy több felnőtt inger érjen, ki kell alakítani az új utakat vagy visszatérni a régire. Még ha eddig el sem tudtad képzelni, hogy visszamenj dolgozni, szép lassan érlelődik benned a gondolat: jó lenne valami felnőtteset csinálni. Tanulni valami újat vagy bedolgozni valahova, hisz olyan szépen kialakultak a mindennapok. Hobbikat alakítasz ki és alig várod, hogy a gyereked olyan idős legyen, hogy játszótérre vihesd.

Habár egyes szám második személybe írtam ezeket, lehet, hogy első személyben kellett volna. Lehet, hogy nem kéne általánosítanom, csak azt leírni, ami velem történt. Hát képzeld el akkor első személyben. Velem így történt. Visszamentem dolgozni, itthonról, négy órában. Pár meetingre is eljutottam, de igazából a vérkeringésbe nem kerültem vissza. A mikuláshúzáson nem vettem részt, az új kollégáknak csak a levelezésből ismerem a nevét. A barátnőimtől kilóméterek választanak el, marad a chatelés, a facebookon kapcsolattartás, a blogolás, amíg jó idő volt, a játszóterezés.

De perifériára kerültem és ez fáj valahol. Biztos lehetett volna másképp, több munkát beletennem, hogy ne így legyen. De nem tudtam, mert el voltam foglalva a készülődéssel aztán ezzel az új feladattal. Azt írtam, fáj, de inkább az lenne pontos, hogy nem esik jól és csalódtam is magamban. Azt hittem, nekem majd másképp megy, nem online anyuka leszek, hanem igyekszem eljárni, tartani a kapcsolatokat, bevinni a munkahelyre a gyerekemet, ahol örülnek nekem. Aztán ezt mégsem sikerült. Nem panaszképp, tényként. Annál hálásabb vagyok azért a pár barátért, aki maradt, és valahol az online térért is, ahol meg tudjuk oldani, hogy más-más városokból tudjuk tartani a kapcsolatot. Maradtak nem-anyuka barátnőim is, akik meg tudták oldani, hogy elfogadják, anya lettem és ezzel bizony kicsit változott az érdeklődési köröm és az elérhetőségem is. Hálás vagyok a játszótérét is, ahol egy nagyon jó nyarat és őszt tölthettem el, és megismerkedhettem hasonló cipőben járó anyukákkal is. A sorsközösség most mindennél fontosabb. Na jó, nem mindennél, de mint egy falat kenyér, úgy tud kelleni.

Most itt a tél, a bezártság, az ünnepek, amikor felidézem a munkahelyi évvégi készülődést is, benti ünneplést, barátnőkkel ünneplést. Szép idők voltak, és még biztos visszajönnek majd. De most nem ezek vannak, most azok vannak, amikor azon kell gondolkozni, hova és hogyan legyen felállítva a karácsonyfa, hogy a fiam ne szedje szét már az első órában, meg arra kell megoldást találni, hogy ne másszon fel az ebédlőasztalra. Holnaptól szabadságon vagyok, nem mintha nagyon sokat változtatna a napjaim folyásán, de idén már nem dolgozom. Csak készülődünk, és megpróbálok felkészülni a jövő évre, ami remélem, legalább annyi jót hoz, mint az idei, sőt mohó leszek: hozzon még többet! Elfér! Kevesebb láthatatlanságot kérek 2019-re, mert jól esne nagyon.

komment
süti beállítások módosítása