Harminc múltam

egy koraharmincas nő mindennapjai

17 hónapos státusz

2018. november 28. 20:38 - juditvagyok

Tádé maholnap másfél éves. Egyre nagyobb nosztalgiával nézem a google photos Éld át újra ezt a napot! egy évvel ezelőtti képeit. Sokat nyurgult és nagyfiúsodott a gyerekem, vagyis gyerekünk, ezt Tamás mindig kikéri magának. Már nem olyan kis pocokmalac feje van, bár haja nem lett sokkal több. Nem görbül úgy a csuklója, a combja, nem gömbölyödik mindenhol, de szerencsére egy kis pofazacskó és tokácska azért maradt anyuka örömére.

Tegnap nagyon megható dolog történt. Korán feküdtünk le, és úgy gondoltam, megpróbálkozom egy estimesével. És ment, sikerült, tetszett neki, élvezte, feküdtünk egymás mellett, én magunk fölé tartottam a Majom mamáját, és ő nevetett, mosolygott rajta, a hangom játékát értette és élvezte, és ami a legjobb: hagyta végigmesélni a kis mesét. Aztán az altatás már nem ment ilyen könnyen, de ez az estimesézés jó lesz. Csak meg kéne tanulnom pár mesét, hogy sötétben is tudjak neki mesélni, mert úgy jobban és könnyebben elalszik, meg hogy én se unjam magam annyira a mesék közben.

De nap mint nap történnek megható dolgok. A hétvégén kimondta az első teljes szót, ami nemcsak szótag, hanem minden hang megvan benne, és arra mondja, ami, ez a KULCS. Mondogatja persze a maga kis dolgait, a fá például az, amikor megharap és tudja, hogy az fáj nekem, a vávává, az minden állat hangja, és így tovább, de a kulcs az kulcs. Két napra rá mondta, hogy mama, persze nem biztos, hogy mamára, de menni fog. Aztán majd megy minden más is? Rohamosan? Felkészültem én erre?

A humora is egyre jobb. Élvezi a csintalankodást, a kergetőzést, az eldugdosást, a fürdésben a pancsolást. Kifejezi magát szépen, megy a meglelő bútorokhoz, ha enne ha leülne, ha tisztába tevés következik. Fogja a kis szennyesét és viszi magával a fürdőszobába, bedobja a szennyeskosárba, majd ráhajtja a tetejét. Ha húzzuk fel a redőnyt, megy mindegyik elé, hogy most ez következik, ugyanez a növénye locsolásánál. Ha valamit fel kell seperni, megy a csaphoz, ami alatt a seprű és a lapát van, és mutatja, hogy ott, bizony ott lesz a segítség anyunak. Megkóstoltatja velünk, amit főzött, kavar, pakol, rendezkedik. Fejen áll és futkározik. Mutatja, hol a feje, szeme, orra, füle. Tologat, húzogat, eldugdos, kinyit, becsuk, megtapsolja magát. Táncol. Ha valamit nem ér el vagy nem tudja megtenni, megcsinálni, elkezd visítani, hisztizni miatta – a tehetetlenség eluralkodik rajta, ilyenkor nagyon sajnálom, főleg, ha nem tudok neki segíteni vagy ha olyan dolgot szeretne, amit nem szabad. De hát ezeket meg kell tanulnia.

 Hát így telnek a napok, minden nap hoz valami újat, szépet, egyszerűbbet. Bár mondja a család, hogy lesz itt dackorszak bőven, látva, micsoda akarata van a gyereknek. Biztos nem lesz majd könnyű, de sokat jelent, hogy megpróbálom magamban tényleg átállítani, hogy ha hisztizik, az az én dolgom, és nem kell miatta vadidegenek előtt szarul éreznem magam, mert ez egy természetes életkori sajátosság. Majd ha már másról szól a hiszti, újratervezem magamban a megoldást, addig fő a nyugalom – bár talán azután is az lesz a legfontosabb.

Kifáradok ugyan minden nap végére, és minden gondolatom a gyerek akkor is, ha épp alszik, kicsit bele vagyok zombulva ebbe az állapotba, ezt látom magamon. Most kicsit kevesebbet dolgozok és többet Tádézok, családozok, aminek örülök, hogy így alakult. Ha az idő engedi, csatangolunk, mászkálunk, hordozunk, babakocsizunk, és elkezdjük a karácsonyi készülődést is. Az ajándékok egy része már eldugva a szekrénybe, akárcsak a szaloncukor. Várom az ünnepeket, kívül-belül, várom a közelgő születésnapom, és hogy a család annyiszor legyen együtt, ahányszor csak lehet, hogy Tádé köztünk legyen, sztárkodjon, mutassa meg mindenkinek, hol a kulcs, hol a feje, hogy ezt a nagyon klassz időszakot minél több emberrel oszthassam meg, mert most nagyon jófej a gyerek. Mondjuk ilyenkor szokott elromlani, megbetegedni, front lenni, a derekam beállni, veszekedés következni és még sorolhatnám, de hátha nem, mert nekünk ez most igenis, jár.