Harminc múltam

egy koraharmincas nő mindennapjai

Ez a hét egy nagy hétfő

2018. november 14. 14:40 - juditvagyok

Azért csak nehezebb ez, mint gondoltam. Hétfő óta nincs velem Tamás, csak munka után. Egyedül maradtam a gondolataimmal, ráadásul fáj a derekam és a gyerek betegsége miatt is be vagyunk itthonra zárva. Tádét gondozni, ápolni kell, a maradék időben pedig a munkába „menekülök”, frissítem a felületeket, futott-e be valami munka. Ha fut, gyorsan megcsinálom, aztán újra frissítgetek, hogy jön-e visszajelzés.

Nagyon szeretnék kimenni innen, elmenni valahova, legalább a játszótérre, de most nem tudunk, se miatta, se miattam. Éjjelente nem alszunk, így nagyon fáradt vagyok – megint. Mindig. Kicsit unom, hogy velem csak a baj van, hiába mondja Tamás, hogy nem így van, mégis így érzem.

De nem is ez az igazán rossz, hanem az, hogy el van véve tőlem a kismamaság. Kicsit jobban is beleéltem már magam, pedig tudom, még nagyon az elején tartottam. Kiszámoltam, mikorra jön a baba, és addig mi minden lesz: először rosszullét és fáradtság, aztán jön a gömbölyödő pocak és a kismamaruhák, aztán hogy lesz, anyu biztos feljön a szülésnél. Már a neveken gondolkoztunk, pedig még nagyon az eleje volt.

 

Kitettem a fürdőszobapolcra, hogy mindig lássam és tudatosuljon bennem, sikerült. Újra terhes lettem, júniusban jön a második baba – addig pedig óriási út van előttünk.

Mielőtt pozitívra sikerült a teszt, nem éreztem semmit abból, amit az első terhesség során éreztem, se rosszullétet, se fura érzést, betegséghez hasonlót, csak volt két nagyon rossz fejfájásom, ami amúgy mostanság szerencsére ritkaságszámba megy. Ott vártuk együtt, hárman az eredményt, és egyre inkább látszódott a halvány rózsaszín, nagyon várt második csík.

Tamás egyből jött vele, hogy biztos fiú lesz, mi legyen a neve, hogy rendezzük át a lakást, hova kerüljön a második ágy, én meg azóta is kába vagyok és próbálom felfogni, hogy ha minden jól megy, hamarosan négyen leszünk. Hát nem ment minden jól.

Kavarognak bennem az előző terhesség emlékei a most elintézendő dolgokkal. Hiszen már nem csak ketten vagyunk, a vizsgálatokra visszük Tádét is, meg kell oldani az utazást, a vérvételt, a mindent. Nem engedhetem el magam, mert itt van Tádé, neki ugyanúgy teljesértékű anyukára van szüksége. Nem szólhat minden a terhességről, hanem róla is kell már szólnia a mindennapoknak.

Aztán a másik, ami miatt már sikerült sírnom is, hogy mi lesz Tádéval? Mi lesz velünk, ha már nem csak egy gyereket kell szeretni? Nem fog-e sérülni a kis egységünk? Pedig vártuk már, terveztük ezt a babát egy ideje és nagyon örülünk is neki – DE MONDJUK NEKEM MÁR VAN EGY BABÁM. Sose értettem, mire mondta anyukám, hogy mikor terhes lett húgommal, nem tudta, hogy lesz majd az, hogy neki már két gyereke van és mindkettőt ugyanúgy kell szeretni. És most hirtelen féltem a kisbabám, mindkettőt, hogy hogy lesz ez. Pedig ez a világ legnagyobb hülyesége. A testvér pedig a legjobb dolga.

Várni kell még. Nem baj. Jó lesz.

El kell engedni ezt a pár hetet, amíg azt hittem, most összejött. Talán bátrabban, akartabban és felkészültebben, kevesebb félelemmel megyünk neki a következőnek. Már tudom, hogy fogom tudni szeretni mindkettőt, hogy meg fogok tudni oldani mindent.

Csak gyógyuljunk már meg és tudjak innen kicsit kimenekülni, kicsit feltöltődni valami mással, Tádét is kicsit kivinni, hogy ő is feltöltődjön kicsit mással. Láthatólag szeretné ő is elhagyni a lakást, mert az előbb ott feküdt a bejárati ajtó előtt és hisztizett. Hát nem könnyű, na.