Kicsit összefolynak ezek a szép, őszi napok. Reggel kelt minket vagy Tádé vagy Tamás ébresztője, ha szerencsések vagyunk, fél 7-ig is alhatunk, aztán indul a nap. Én mostanában mindig egy kicsit le vagyok maradva pár lépéssel, és a gépelés is szörnyen megy, megvan minden betű a szóban, de a sorrend... De hát ez legyen a legnagyobb munkahelyi gondom, nem? Dehogynem. Mondjuk nem ez az, hanem az, hogy kicsit kevésbé tudtam részt venni a dolgokban, mint abban bíztam, szerettem volna, de így is tök jó, hogy tudok itthonról, háborítatlan Tádétársaságban dolgozni. Hiszen ez a fontos, itthon lenni és figyelni a kisfiam fejlődését, nem a karácsonyi kampány - nem? De. (de akkor is, van itt egy kis tüske. majd elmúlik.)

Aztán a délelőtt elteltével jön a jól megérdemelt énidő, amit még mindig az ágyban töltök, Murakami Haruki társaságában. Nem tudom megunni a regényeit, ez az én kis mannám most, ami szellemileg frissen tart. Mikor terhes voltam, végtelenítve olvastam Agatha Christie-t, most meg Murakamit.

Néha elgondolkozom rajta, milyen lenne, ha most is dolgoznék, ha nem vágtunk volna bele. Vagy ha Tádé bölcsis lenne és bejárnék. És megmondom őszintén, egy kis porcikám sem kívánja, hogy a napokat a gyerekem nélkül töltsem, még az, hogy nélküle, de másokkal. Nem fűlik a fogam másokhoz alkalmazkodni, kötöttségekhez újra, közlekedni, kiöltözni, másokkal törődni.

Ennek a leegyszerűsített, agglomerációs kismamalétnek igenis megvan a maga gyönyörű bája. Egyrészt akkor bújok ki a köntösömből, amikor akarok, és mindig lehet rajtam olyan mackó, aminek akkora zsebe van, hogy egy-egy földről felszedett játék beleférjen, amíg helyére nem kerül. Óriási komfortérzetet ad az embernek a folyamatos kényelmes ruházat, egy hátránya van: nehezen tűnik fel, ha jönnek fel a kilók, mert egy leggings hosszú pólóval vagy egy gumis derekú mackó sokat elbír. Aztán itt vannak a kávészünetek, amiket szintén akkor tartok, amikor akarok és úgy és olyan kávét iszom, amit én szeretek. Nem kell kapszulással sznoboskodnom és úgy csinálnom, mintha az lenne a világ legjobb kávéja, amikor én a kotyogósat szeretem. Elnézést minden kapszuláshívőtől! De én Team Kotyogós vagyok és leszek már mindig is. Aztán továbbá akkor szellőzettek és annyi időre, ahogy én akarom. Nézhetek napközben mesét és hangosan hallgathatom azt a zenét, amit én szeretek. Ebédelhetek akár már 11-kor is, nem kell bevárnom senkit, és ami a legjobb: van sziesztaidőm, annyit olvasok, mint még soha és van egy puha kis gombócom, akivel jókat játszom és akkor ölelgetem meg és töltődök fel ettől, amikor csak akarok. Továbbá itt a várva várt játszóterezés, ahol szinte minden nap megfordulunk és eltöltünk 1-2 órát, és nemcsak a fiam érzi jól magát kint, hanem én is. Levegőn vagyunk, aranyos kortársak vannak neki is és nekem is, már lekezdődött a sorozatokról való beszélgetés, tehát még csak nem is az van, hogy csak a gyerekről lehet és szabad beszélni. Aztán itt a férjem, aki néha elénk jön, néha nem, elvisz kocsival bevásárolni hetente egyszer és sétálunk sokat, bár mostanában kevesebbet. Néha vendégek is járnak nálunk, mert ide az agglomerációba azért nem mindenkinek olyan könnyű kijönni, főleg annak nem, aki szintén agglomerációban lakik. Igen, ez talán hátrány. De nagyon jó agglomerációs kismamának lenni. Ügyintézés és vásárlás a központban, itthon állandóan csend van, a játszótér meg idilli. Habár nem a legélhetőbb városban lakunk, mert elég hülye szerkezete van, azért még így is szépen lehet boldogulni, állomásról 12 perc alatt bent lehet lenni a fővárosban, ami nem rossz, bár menjen oda az, akinek dolga van. Once a vidéki allways a vidéki, nekem jó itt, mennék én ennél vidékebbre is, ha nem kéne aggódni a munka meg az ellátások miatt.

Szóval összességében jó itthon, azzal a kis munkával meg főleg, amit itthonról tudok végezni. Tamás már fejben a 4. gyereknél tart, szerinte annyira ideális élet ez nekem, és hát lássuk be, tényleg nem rossz. Eleinte persze nehéz volt, a bezártság, és még mindig nehéz, hogy alapvetően egyedül vagyok, de mintha napról napra egyre könnyebb lenne. Persze szívem mélyén nem de tartozom, én mindig mezőtúriként fogok magamra gondolni, és legszívesebben ott sétálgatnék és ott kávézgatnék anyuék konyhájában,  nem rossz itt sem egyáltalán.