Harminc múltam

egy koraharmincas nő mindennapjai

Vannak napok, avagy az itthonlévő-anyuka-melankólia

2018. október 10. 08:54 - juditvagyok

Vannak napok… Sokszor fordul elő az e szókapcsolat a blogbejegyzéseimben, belátom. De nem tudok rá jobbat, mert ezek a napok bizony vannak, időnként előjönnek a maguk mélységével itt rám telepszenek. Amikor kívülről (és belülről is!) minden jó, irigylésre méltó lenne, na jó, leszámítva ezt az egy hete tartó derék- és hátfájást, ami rányomja azért a bélyegét a mozgásra.

Itt vannak az ilyen napok, amikor tényleg minden rendben, mégis határtalanul egyedül érzem magam. Amiről sokat cikkeznek a kismamalét kapcsán: a szociális háló meggyengülése, a társasélet kopása, nem léte, az anyuka egyedül, otthon, a még nem beszélő (de hihetetlenül aranyos és szeretetre méltó – csak most nem erről van szó) kisbabával. Már nagyon várom, hogy beszéljen, na nem azért, mert azt hiszem, hogy majd akkor lesz kivel beszélgetnem, inkább csak kíváncsi vagyok, hogy fog majd fejlődni abban (is).

A napok ugyanolyanok. 6 körül kelünk, Tamás még pihen rá fél órát. Mi kijövünk a nappaliba, kávé, a gyereknek reggeli. A redőnyöket még nem húzzuk fel, hisz kint sötét van. Kezdődik a felfedezés, a játék, egy új nap csodája a kicsinek, egy ugyanolyan nap rutinja nekem. Kezdek magamhoz térni, bekészítem a következő kávét, hogy mire a férjem felébred, legyen friss főzet. Felébred, amíg zuhanyzik, alágyújtok és várom, hogy megkapjam én is a második adagom. Ekkora a gyerek már elmélyülten játszik valamivel. Ahogy Tamás összekészül, Tádé sertepertél körülötte, én meg a telefonom nyomkodom – történt-e éjjel valami, nyilván nem, mi történt volna. Aztán jön a búcsúzkodás, utána beállunk az ablakba és megnézzük, ahogy apu kitolat. Utána én is összekészülődök, Tádét is felöltöztetem és kezdődik a mi napunk is. Levegőztetünk, beágyazunk, kicsit rendet rakunk és én ülök le a géphez, megnézem, futott-e be munka, megcsinálom, amit meg tudok csinálni, közben a gyerek játszik. Néha idejön, megmutatom neki, mit csinálok, aztán megy tovább dolgára. Délelőtt kis mesenézés, sok játék, tízóra, közben én mosok, mosogatok, teregetek, pakolászok, nézem, mekkora kosz van, de nincs erőm komolyabb takarításra, majd pénteken… Nincs erőm, ez a jó kifejezés. Ilyenkor semmi. Lefekszem a kanapéra, nézem, hogy játszik a kicsi, néha bekapcsolódom én is, aztán hipp-hopp, itt a fél12, ebédelünk és elaltatom. Nagyon aranyos, amikor húzom le a redőnyt, már bújik be az ágyába és az álmosságtól szinte altatni sem kell, elpilled maga percek alatt. Már alig várom délelőtt ezt a jó 2-2,5 órát, amikor én is bebújok az ágyba és olvasok, olvasok, pihenek, olvasok, belealszom, olvasok tovább, mikor Tádé sírva megébred háromnegyed órányi alvás után, odaviszem magamhoz és nézem, hogy alszik tovább, gyönyörködöm benne, szagolgatom, puszilgatom, hozzá bújok és megpróbálok annyira feltöltődni, amennyire csak lehet. Ilyenkor olyan békés, hagyja magát ölelni, nem úgy, mint ébren, amikor folyamatosan izeg-mozog és alig tudom megbabázni. Aztán felébred, és folytatódik a nap. Uzsonnázunk, játszunk, megnézem, van-e újabb munka, elvégzem, ha van, iszom egy újabb kávét, és várjuk, hogy apu hazaérjen. Apu mikor hazaér, nagyon éhes és nagyon örül ugyan nekünk, de fáradt. Kicsit játszana, kicsit youtube-ozna, kicsit programozni tanulna. Most ne hagyjam neki? Hát ő mikor töltődjön fel? Néha kimegyünk ilyenkor a játszótérre Tádéval. Ott néha nagyon jó, ha sikerül más anyukákkal beszélgetni és ha van Tádé-korabeli gyerek. De sokszor csak nagyobbak vannak, akik kifejezetten undokok az én kis mosolygós babámmal. Sokszor az anyukák is undokok. Ez már csak ilyen, tudomásul vettem. Estefele felvideotelefonáljuk mamát, megvacsorázunk, játszunk, fürdetünk, fogat mosunk, aztán jön az esti altatás. Közben én is elálmosodom, 9-kor legszívesebben már aludnék. De hogy legyünk egy kicsit együtt a férjemmel, azért még sokszor megnézünk egy sorozatrészt, és utána fél10-kor én már alszom. Aztán éjjel felbéred Tádé, jön mellénk és alszunk másnak 6-ig. És kezdődik az egész elölről.

Így telnek a napok. Még 3 hete nagyon jó volt, élveztem, hogy mindenre van idő. Aztán a 3 hét alatt belefásultam, fáj a derekam, a hátam, nincs kedvem semmilyen házimunkához. Igazál semmihez sincs kedvem, csak nézni a gyereket és olvasni – felváltva. Belőle szedek annyi energiát, hogy az újabb napokat mégis várjam valamennyire: vajon mivel fog meglepni? Bújós lesz-e aznap vagy inkább játékos? Kimondja-e végre, hogy nyau-nyau vagy hogy anyu? Megeszi-e a kaját, jót alszunk-e délután? Eljutunk-e a játszótérre vagy az apukájával estefele sétálni? Ilyen dolgokon töprengek reggel, miközben érzem, napról napra egyre kevesebb az energiám. Aztán minél kevesebb az energia, annál kevesebb dolgot tudok csinálni, ami feltölt. Kicsit 22-es csapdája ez.

Ha szülés után lennék, mondanám, hogy ez a szülés utáni depresszió, de nem az. Ez az itthonlévő-anya-melankólia, a napok során befásultság. Nem vagyok mászkálós, nem vagyok különösebben barátkozós sem, viszont annál inkább kötődöm a rutinokhoz és azokhoz az emberekhez, akik közel állnak hozzám. Az ő hiányuk megvisel, ürességgel tölt el és hihetetlenül sajnálom magam emiatt. Olvastam a legutóbbi Murakami-regényben, hogy csak a hülye emberek sajnálják magukat, jó, nem így volt szó szerint, de ez volt a lényege. És tényleg, hülyeség. Nem visz előrébb, csak mélyebbre, aminek semmi értelme.

De akkor is, most érzem, ilyen napok vannak és egyre ilyenebbek. Ilyenkor semmilyen tanács nem használ, csak kerülök egyre mélyebbre, aztán egyszer csak hupsz, kint is vagyok a gödörből – fene tudja, hogyan. Fura. Most érzem, jön még 1-2 keményebb nap, így megpróbálok kitalálni magamnak programokat és erőszakkal rávenni magam, hogy jobban érezzem magam. Nem könnyű. Például olyan apróságok is segíthetnek, hogy ha elmegyek itthonról, kicsit megpróbálom kisminkelni magam, hogy nőnek érezzem magam. Vagy hogy erőszakkal ráveszem magam, hogy megszólítsak egy anyukát a játszótéren. Vagy hogy nem zúdítok rá mindent a férjemre, amikor hazajön, hanem őt is hagyom kicsit feltöltődni. Vagy hogy keresek egy gyógymasszőrt, és ha napok alatt sikerül rávennem magam, akkor egyszer felhívom és bejelentkezek hozzá (ekkor jó büszke leszek magamra, hogy milyen felnőttként viselkedtem.)

Tudom, sokakat idegesít ez a fajta viselkedés, ez az önsegítsére képtelen, tehetetlen melankólia, ez a depresszióközeli állapot. Elhiszem, hogy marha idegesítő, de nem direkt csinálja ám az ember. A tanácsok mit sem segítenek, ha erősebb vagyok, akkor megpróbálok magamra erőltetni jó dolgokat. Én igyekszem, és remélem, nem tart most sokáig a „vannak napok”-napok.