Harminc múltam

egy koraharmincas nő mindennapjai

Hol a helye a kismamapanasznak? Csak a sorsközösségekben?

2018. október 02. 10:19 - juditvagyok

Tegnap olvastam egy félig-meddig ironikus posztot arról, hogy egy gyerekkel nem rendelkező nőt mennyire irritálják azok a kismamacsoportokból megosztott bejegyzések Facebookon, ahol a kismamák arról panaszkodnak félig-meddig ironikusan, hogy mennyire nincs idejük semmire és mennyire kialvatlanok folyamatosan. A posztoló úgy gondolja, hogy ha ennyi nyűggel jár egy gyerek, akkor köszöni szépen, neki nem kell. Aztán elkezdtem olvasni a reakciókat is – ezt sosem szabad. A végére ugyanis jól felhúztam magam, bár a gyerekesek (családosok?) szépen megvédték ezt az érzést és a kismamaságot, különösen az apukák. Egész megható volt őket olvasni.

Aztán elkezdtem kicsit gondolkozni, hogy én mennyire esek bele ebbe az irritálónak tartott csoportba. Mert bizony panaszkodni én is szoktam. De én akkor is panaszkodtam, amikor nem volt gyerekem, azóta meg ahogy egyszer egy szintén blogger írta nekem: judit, ha meglesz a gyerek, sok milliószoros nap lesz. És hát van is.

Igen, kimerülünk, ha egy éjszaka nem úgy sikerül, ahogy kéne, kimerülünk, ha a gyerek beteg, ha nem eszi meg a vacsoráját, ha jön egy új foga, ha nyűgös, ha front van, ha orvoshoz kell vinni, ha a csillagok nem úgy állnak, ha esetleg mi vagyunk betegek vagy ha csak simán nincs annyi energiánk. Mert itt nincs pihenés, nincs olyan, hogy kiveszel egy napot vagy alszol még 3 órát és elmúlik a migrén. Mert ha migrén van, akkor is van gyerek, annak igényei, világa, kíváncsisága. Nehéz altatni, nehéz vacsoráztatni, sokszor nehéz betenni még a babakocsiba is.

Sokszor gondolkozom rajta, mit lehetett volna másként csinálni, hogy kevésbé legyenek ezek nehezek. Talán közösségbe járni már az elejétől? Baba-mama klubok, hogy sorsközösségben legyek? Kerekítő foglalkozások, hogy Tádé kortársak között legyen? Az anyatejklub ugye kilőve, hordozni se hordoztam, tehát a hordozós klub is. Igazából – vessetek meg – de kerekíteni sem akarok meg höcögni, és a baba-mama klubokba sem vágyom. Arra vágynék, hogy akiket ismerek már, azokkal tölthessek több időt, azok hallgassák meg a panaszaim, azok legyenek mellettem.

De a kortársak, az én korátrsaim és sorstársaim fontos kapaszkodó lenne, lehetne, és valamit mégis biztos elrontottam ezen a téren. Nyitottabbnak kellett volna lennem – és talán még most is belevághatnék, csak egyszerűen nem ilyen vagyok. Nekem nem megy, nekem több stressz rászánni magam, hogy elmenjek egy csomó idegen közé, minthogy inkább egyedül vagy a férjemmel emésszem meg a mindennapok nehézségeit. Anyukám persze nagy támasz, sokat jelent, hogy bármikor fordulhatok hozzá, és Tamás is sokat segít, többek közt azzal is, hogy nem vesz mindent halálosan komolyan, olyanokat, amiket én igen. Sokat nevet és sokkal lazább, kevésbé görcsösebb mint én. Ez tényleg felbecsülhetetlen. De még így is van olyan, hogy mindketten fáradtak vagyunk és egyikünknek sincs kedve altatni, és nálunk kell altatni, magától nem alszik el (elrontottam? sose fog kiderülni). Szóval talán itt lehetne javítani: kevésbé komolyan venni a dolgokat, többet nevetni, kicsit lazítani a mindennapokon és nem úgy nekiállni pl. az altatásnak, hogy úgyse fog könnyen menni, az etetésnek, hogy úgyse fogja megenni. Szar napok úgyis lesznek, panaszok úgyis lesznek, és remélem, megmaradnak azok is (esetleg bővül majd körük), akikkel mindezt megoszthatom. Addig meg ajánlom annak a nőnek, akit irritálnak a kismamák, akik némi humorral megosztott tartalmakban próbálják a kis sorsközösségüket kialakítani, hogy ha nem tetszik, ne nézze. Ennyi szellőzőnyílás kell ugyanis.