Harminc múltam

egy koraharmincas nő mindennapjai

A szívünk majd megszakad

2018. szeptember 23. 08:47 - juditvagyok

Ez a 180 km sok. Sok nekem, sok anyunak, Tádénak meg az idő sok, amíg újra találkozunk. Most itt volt mama egy rövid látogatáson, és ugyan legutóbb 2 hete volt itt ugyanígy egy napot (se), azóta annyi minden történt! Napról napra fejlődik és egyre közelebb a beszéd, egyre koordináltabb a mozgás, egy jobb a humor, egyre több az érzelem és a játék.

Ahogy írtam, egyre szebben eljátszik magában, de amúgy velem, velünk is. Incselkedik, komiszkodik, megvannak a saját szertartásaink, ahogy az apjával is – és már a nagymamájával is. Van a Félelmetes Tádé, aminek az a lényege, hogy Tádé óriásira kinyitja a száját, és azt mondja, áááá, és ettől mama megijed. Ahogy már tárcsázzuk videotelefonon, nyitja Tádé a Félelmeteset. Apuval táncol, kergetőzik és labdázik. És most mama megtanította neki az első szót, ami úgy hangzik a felnőttek szájából is mint az övéből: EGY. Bizony, még ha számfogalom nem is kapcsolódik hozzá, mondani tudja.

Elment mama nagy sírások közepette és ez volt az első alkalom, hogy Tádé is sírt és nem akart kijönni az öléből. Ezen persze én is sírtam meg anyu is. Aztán  persze Tádé már feldolgozta a helyzetet, rövid a kis memóriája, nem hisztizett, de bennem megint és mindig itt marad ez a nagy űr, ez a hiány, ez a rossz érzés, hogy miért vagyunk mi ilyen messze egymástól, miért nem lehet azt, hogy csak úgy munka után átmegyünk egy kávéra meg játékra. Miért. És ez már így is marad, mert mi ide vagyunk kötve, ők meg oda vannak kötve. Szar nagyon. Persze lehetne szarabb, pl ha más országban laknák vagy még messzebb vagy nem lenne autó, vagy nem lennének jóban Tamással vagy nem engedhetnénk meg magunknak az utazást. Nem is értem, az amerikaiak hogy bírják olyan nagy országban, hogy csak ünnepekkor jár össze a család, kegyetlen dolog lenne. Na oké, nagy levegő, van nekem dolgom, haladni kell velük, a sírás úgysem vezet sehova, 180 km-t legalábbis semmiképp nem fog lerövidíteni.