Harminc múltam

egy koraharmincas nő mindennapjai

Nyárbúcsúztató

2018. szeptember 07. 15:49 - juditvagyok

Micsoda nyarunk volt! Két nyaralás, két felmondás apunak, két munka anyunak, Tádé megtanult járni, és ezzel fenekestül felordította a mindennapokat. Bicikliztünk, játszótereztünk, sokat ettünk, kicsit híztunk, barátkoztunk, családoztunk, melegünk volt, sokat strandoltunk, egyre kifinomultabban kommunikálunk.

Biztos vagyok benne, hogy ez volt életem legmozgalmasabb nyara. Mert ugyan tavaly volt a legújabb élményű, hisz megszületett Tádé, azelőtt meg a legszerelmesebb, hisz összeházasodtunk (huh de gyorsan pörgettük az eseményeket, mindig meglep), de idén történt a legtöbb minden. És idén néztünk a legkevesebb sorozatot. És idén aludtunk a legkevesebbet.

Nem tudom, lesz-e még valaha ilyenünk, hogy a nyarat teljes egészében együtt tölti a kis családunk. Június közepe óta van itthon Tamás. 4 nap kivételével a felmondási idejét tölti és munkát keres, az a 4 nap pedig egy zsákutcás megoldás volt, újbóli felmondással a végén. Nem akarom elkiabálni, de most úgy tűnik, sínen vagyunk újra.

Írtam már, hogy pedagógusszülők gyermekeként nőttem fel, sokan tudjátok is ezt, ismeritek is őket. Ami azt jelenti, mármint nem, hogy ismeritek, hanem hogy pedagógusok, hogy mi a nyarakat együtt töltöttük. Volt sok táborozás is, de alapvetően otthon volt velünk anyu, apu. Sok időt töltöttünk együtt a nem túl messze lakó barátnőmmel, jöttek a testvéreink, unokatestvéreink, sokat voltam nagyszüleimmel, mindig állt lent a sátor és a medence. Mentem apuval néha kertbe vagy horgászni, anyuval nyár végén be a suliba készülődni. Krétával tele volt írva a járda és a biciklik mindig műben voltak. Nem volt ennyire meleg, de azért jó idő volt nagyon, és valahogy úgy emlékszem, végtelen hosszúságú nyaraink voltak. Aztán ahogy felnőttem, ez elmúlt. Kikerültem otthonról és nem úgy éreztem a nyarat. Pislantottam egyet és már el is telt. Lesni kellett a pillanatokat, amikor nyárélményt lehetett megélni, volt, hogy háromszor jutottunk el strandra meg párszor nyári filmvetítésre vagy ilyesmi, de amúgy pont ugyanúgy telt minden, mintha nem is lenne NYÁR.

Aztán tavaly megszületett a fiunk és hirtelen megváltozott az idő. Annak telése, múlása, érzékelése. Szelvényekre bomlott, aztán újrarendeződve másfajta szelvényekre. Ahogy megszoktam volna az egyiket, át is változott a másikká. Mint valami varázslat a Ben és Hollya apró királyságában. Arra emlékszem, hogy meleg volt és rengeteg Született feleségeket néztem szoptatás közben. Emlékszem rá, hogy mennyi sárgadinnyét ettem és rengeteg alkoholmentes sört ittam, hogy legyen tejem. Emlékszem, hogy mennyi fájdalmat éreztem, kívül és belül is. És arra, mennyire kis törékeny, féltenivaló kisgombócnak láttam a kisfiunk, akit még a látogatóktól is legszívesebben eldugtam volna, hogy ez bizony csak a miénk, hess innen. Ha ébren volt, bártam, hogy elaludjon, ha aludt, vártam, hogy felébredjen. Ha nem rajtam volt, hiányzott. Ha rajtam volt, összefőttünk. Ez a nyár egy nagy-nagy egybefüggés volt, aminek a vége az lett, hogy észre se vettem, mikor lett ősz, és hogy már hoppá, lehet is hozzátáplálni. Azóta meg minden hétre jut valami új, valami nagy.

És akkor itt lett ez a nyár. Ami végre ugyanolyan hosszú volt mint gyerekkoromban, bár mondjuk azt se bántam volna, ha lenne melója a pasimnak, de ha már így alakult, akkor kihoztuk belőle a legtöbbet. Hosszú napok, hosszú hetek, tartalmas hónapok. Nem tudom, lesz-e ilyen még valaha, de nagyon örülök neki, hogy most egy kicsit megint olyan volt, mint gyerekkorunkban.