Harminc múltam

egy koraharmincas nő mindennapjai

Újra 27

2018. szeptember 03. 08:18 - juditvagyok

A könyv, amit olvasok, A kurblimadár krónikája, egy elég mindennapi helyzetben játszódik: egy férfi egyedül marad munka és feleség nélkül az otthonában, és próbálja megérteni a körülötte történő, történt dolgokat. Egyre több különös figura és esemény veszi körül, mint minden Murakami Haruki-könyvben, mígnem ő is egy különc figura lesz. Mégis, a mindennapok rutinja, a főzés, a gondolkodás, evés, alvás, álmok, sétálás, arcok nézése itt tartják őt ebben a világban.

Velem ugyan sose történt ilyesmi, de ahogy olvasom a regényt és egyre előrébb tartok benne, nagyon erősen felidéződik bennem az életemnek egy fura másfél éve, amikor egyedül éltem. Volt egy saját kis albérletem, 25 nm, sötét kis földszinti egyszobás lakás, külön fürdővel és konyhával, a fürdőben káddal, a szobában alvósarokkal, irodasarokkal, biciklivel, tükörrel, gardróbbal és egy kis fali beázással. Kedves tulajdonossal és olyan szomszédokkal, akikkel a másfél év alatt soha, egyszer sem beszélgettem. Senkivel. Volt netem és hangfalaim, és akkoriban ismerkedtem meg Franzennel is.

Amikor benne éltem, akkor nagyon vegyes volt. Télen költöztem oda és addig még soha nem éltem egyedül. Soha nem aludtam egyedül, gyerekkoromban sem és később is csak a kollégiumban, amit egyébként tiszta szívemből gyűlöltem. De még albérletben is közös szobánk volt a barátnőmmel. Addig én sose tudtam egyedül lenni, nagyon féltem attól, hogy magamra maradok saját magammal.

Ebben az időszakban nagyon sokat megtanultam magamról. Rengeteget sétáltam, elvesztettem a munkám, egyre kevesebb barátom lett, mégis, egyre többet szórakoztam. Elkezdtem blogolni, bulizni járni, húgommal nagyon sok időt együtt tölteni. Sokat hallgattam zenét (amiket azóta nem bírok hallgatni, annyira odakötnek) és sok olyan filmet megnéztem, ami előtte kimaradt, ekkor szerettem bele Wes Anderson filmjeibe például. Ismerkedtem is, de ez az időszak mégsem erről szólt, hanem arról, hogy milyen egyedül lenni. Tök egyedül, napról napra élni, mert az egyhavi fizetésem 4-5 részletben kaptam meg, és aztán még az is elveszett. Semmire sem volt pénzem, így sokszor csak céltalanul lődörögtem a városban, a Duna melletti sétányokon, a plázákban, parkokban. Nyomasztott az álláskeresés, egyszer ki is zsebeltek, ellopták a pénzem és a telefonom. Pont a legrosszabbkor, amikor vártam, hogy állásügyben hívjanak. Hívtak is, nagy nehezen sikerült összeköttetni magam velük, és hullamegfázva el is mentem az interjúra.

Nagyon sokat merítettem ekkoriban a városból, sok ingyenes programra elmentem tesómmal. Jó volt. Izgalmas volt, még akkor is, ha közben végig nagyon nyomasztott minden. Akkor nem volt jó benne lenni, sokat sírtam, sokat küzdöttem azért, hogy a mindennapok minél élhetőbbek legyenek. A végére viszont, és ez akkor nem tűnt fel, nagyon sokat tanultam magamról is és arról, hogy hogy tudok egyedül lenni. Nem is olyan rosszul.

27 éves voltam, amikor ez volt, most 33 leszek. Eltelt pár év, és ahogy ma reggel kint az erkélyen altattam a fiam, közben egy nagy kardigánba beburkolózva olvastam a regényem, hirtelen újra ebben az időszakban éreztem magam. Akkor, ott elképzelhetetlen távolságban volt a mai életem. Tudtam, hogy egyszer lesz ilyen is, de hogy mikor, hogy és kivel, az egyszerűen elérhetetlen volt. Néztem Tádét és az jutott eszembe, hogy – hát ez jó közhelyes lesz – micsoda utat tettem meg azóta. Hogy mennyi minden változott meg akkor és nem sokkal utána milyen gyorsan elkezdett felfele ívelni az életem. Pedig így utólag – meg azért sokszor akkor is – nem volt az rossz. Önállóságot és felelősséget tanultam, éltem kicsit. Olyan volt ez nekem, mint másoknak egy Erasmus. Eddigre már ugyan én is túl voltam egy rövidke külföldi szakaszon, ami inkább kudarc volt mint siker, de hosszú távon az is csak inkább hozzátett ahhoz, hogy tudjam, mit nem akarok. És ez is egy módszer.

Akkor is a helyemen voltam, de érzem, most is ott vagyok. Jó volt ez a visszaemlékezés, és újra erőt adott ahhoz is, hogy lesz jobb, lesz munka, ez egy ilyen időszak, volt már ilyen, lesz is még, de hamarosan túl leszünk rajta és még inkább a helyére kerül minden.