Harminc múltam

egy koraharmincas nő mindennapjai

Slow Life kismamaszemmel

2018. szeptember 02. 10:26 - juditvagyok

Amúgy nem is tudom, én kismama vagyok-e, ezen sokat töprengtem, de én annyira szeretem ezt a szót, pedig lehet, inkább anyukának kéne hívnom magam még egy blogbejegyzésben is, de nem fogom, ha nem kifejezetten Tádéról van szó. Na ez csak egy kis nyitán, nem ez lesz a lényeg.

Hanem az, hogy egy kedves ismerősöm írt egy ilyet. Amit olvasva csak bólogattam, hogy igen, igen, ez mond szép és jó. Én is akarom! De én hogy tegyem? Oké, mondok épp elégszer nemet, nemTádé, NEMSZABAD, de szerintem a szerző nem erre gondolt, annál is inább, mert ez nem jár semmiféle felszabadító érzéssel, inkább csak nyomasztó lelkiismeret-furdalással. 

Mindazonáltal meg tök inspiráló és elgondolkodtató volt olvasni, hogy hát igen, ha más élethelyzetben lennék, le tudnék lassítani egy kicsit, és tenném is. Aztán eszembe jutott, hogy több kismamánál olvastam, hogy nekik is nagyon fontos a lelassulás és igyekeznek is tenni érte. DE HOGY? Kérdem én, amikor sokszor csak kapkodás a nap és a végén még ígyis csak húzom a szám, hogy jajj, hát ezt egyáltalán nem így kellett volna, idő se maradt semmire. Hogy lehetne azt megcsinálni, hogy belassuljunk kicsit?

Offline a munka miatt nem tudok lenni, mert nettel dolgozom, így kapom a feladatokat. Persze hétvégén lehetne, de akkor hogy videotelefonálnánk mamával, hogy írnék ráérős vasárnapi blogbejegyzést a lelassulásról és hogy tudnék instára posztolni cuki képeket a gyerekről. Ezeket persze csak viccből írom, a videotelefonáláson kívül nincs a többire szükség, és sokszor úgy érzem, jó lenne törölni magam mindenünnen. Olvasok most egy könyvet, A kurblimadár krónikáját. Abban a főszereplő épp munkanélküli, elhagyta a felesége és így éli a mindennapokat. A nyolcvanas években játszódik. Imádom olvasni, ahogy a férfi mesél a saját napi rutinjáról és teendőiről. És eszembe is jutott, hogy ha ez ma játszódna, nem játszódhatna, mert mennyire elképzelhetetlen az életünk a laptopok, okostelefonok és internet nélkül. Mielőtt még átcsapnék idegesítő didaktikus hippibe, már persze ha van ilyen, abba is hagyom ezt a régen minden jobb volt merengést, de megmondom őszintén, nekem a napom strukturálásában úgy érzem, túl sok időt vesz el az online lét, és ezt szégyellem. Emlékszem rá (régen minden jobb volt), mikor kamasz lettem és lett otthon internetünk. Szépen beosztottuk, és egy-másfél óránál többet egyikünk sem ült előtte. Persze olvasok most is, mióta megszületett Tádé, sokkal többet, mint valaha, nézünk filmeket, meséket, sétálunk, igyekszünk kimozdulni és sokat beszélgetni, tehát nem mondom, hogy elveszi mástól a teret a nethasználat, az online-lét, mégis sokszor érzem pocséklásnak és elvesztegetett időnek. Ugyanakkor szövegíróként és itthon lévő kismama/anyukaként nagyon nehéz másképp tartani a kapcsolatot a külvilággal. Kicsit sakkmatt, ez van. Mérsékelni tudom, lemondani róla – nem.

Azán ott vannak a megadni a módját étkezések például. Én ezt úgy tudom kiváltani, hogy ha Tamás vagy Tádé engedi, az étel elkészítésének adom meg a módját. Nem slow cooking, ahhoz nincs se helyem, se türelmem (bár pont ez lenne a lényeg, a türelem), hanem csak a komótosság, tervezés, elkészítés élvezete. Aztán persze ehetnénk lassabban, de az sajnos nem megy Tádé mellett, ehetnénk abroszos asztalon, de a tányéralátéten kívül mindent leráncigál, így ez sem megy.

A terv nélküli napoktól viszont sajnos rosszul vagyok, nekem muszáj valami váz. Persze nem volt ez mindig így, emlékszem az átolvasott délelőttökre, késői ebédekre, szórakozós estékre, de ezt baba mellett lehetetlen.

Mégis akkor mivel tudnék lassítani? Feltűnt, hogy a játszótéren ki tudom kapcsolni az agyam. Ülök a homokozó partján és csak nézem Tádét meg a többi gyereket, és fel se tűnik, hogy telik az idő.

Aztán az írás, akkor is úgy érzem, még ha kapkodok is, hogy segít lelassítani, átgondolni és valami saját szertartást vinni a napokba. Ilyen a varrás is, aminek megvan a maga szépsége a lassúságtól. Minden szabásnál és öltésnél előrébb jutok, nem lehet siettetni, és két ugyanolyan darab sem sikerül. Amiben pont ez a siker.

És hát kimarad a városi lüktetés, a munkahelyi hajtás, mert home office-ban mégiscsak lassabb minden, legalábbis a saját tempódban tudod csinálni. Ha nem is fogok tudni vagy akarni teljes slow livinget csinálni, mert igazából szerintem képtelen is vagyok rá, megfigyeltem, milyen jó és feltöltő hatással van rám, ha van időm lassan enni, vendégsében lenni, odamenni, hazajönni, beszélgetni, múlt hétvégén is volt egy ilyen, amiből még azóta is merítkezek (arról nem is beszélve, hogy megismertem a késbakot mint tárgyat), tegnap is, persze más vendéglátónak és vendégfogdónak lenni. De ezek is kiszakítanak a mindennapi malomból, ami fura, mert közben meg azt érzem, nekem nagyon is szükségem van rá. Csak néha kell, néha jó, ha más és ha vannak rá eszközök, hogy más legyen.