Harminc múltam

egy koraharmincas nő mindennapjai

Hogyan tovább

2018. július 20. 13:48 - juditvagyok

Itt ülök a kitakarított szobában, csendben, egyedül. Tamás interjún, anyu hazament. Reggel még azt hittem, biztos fogok ma sírni, mert fogytán az erő. Mindig megvisel, ha anyu elmegy, és most még Tamásért is izgulok. De nem, nem sírtam és nem sírok.

Az üres, csendes szobában azon gondolkozom, hogyan tovább. Ma szabin vagyok, rendbe tenni magunk, nemcsak a lakást, hanem magam is visszahangolni. Hogyan tovább? Elkezdődnek az interjúk, az izgulás, az újra egyedül léttől való félelem, mert igenis, nagyon jó, hogy mindhárman itthon vagyunk. Jó, hogy van kihez szólni, jó, hogy van kire támaszkodni nap közben. Nekem ez már csak ilyen. Nem tudok esti feleség lenni. De önző dolog lenne ebbe belelovalnom maga, hiszen a legfontosabb az, hogy egy jó munkahelyet találjon, és hogy szeressen oda bejárni és az itthon töltött idő is nyugalomban teljen. Ha sikerülne sok home office, akkor meg át kell rendezni mindent.

De amúgy is. Mert Tádé az elmúlt egyhétben felnőtt. Zsivány lett, nincs rá jobb szó, érti ő, ha nem szabad, néha engedélyt is kér a maga módján, de mégis csak csinálja, és hát csinálja is, így fejlődik. A karámtól szerintem napok múlva búcsút veszünk, jó szolgálatot tett az elmúlt 5 hónapban. De egy jövő-menő kisgyereket már nem tudok és nem is bírok, mármint lelkileg benne tartani. Jöhet a következő, rács a szobájára, lassan az ágy se lesz jó, kell majd gyerekágy neki. Na lehet, mégis lesz itt sírás-rívás…

Mert hogyan tovább, két hete még csak itt nokedliskedett a bútorok mentén, ma meg már egy fürge kisbéka, lehet, a munka se fog mellette menni.

Pedig szeretem, jó újra dolgozni és gondolkozni máson is. Nem folynak el a napok, nemcsak az határolja be őket, hogy alvás, evés, séta, hazajön apu, hanem más is. Amikor leülök hozzá játszani, sokkal koncentráltabban tudok vele játszani, én is jobban élvezem, jutalomfalatok ezek a lelkemnek. De ne gondoljátok, hogy elhanyagolom, mert kicsit sem, mert ott vagyok mellette, úgy dolgozom, ha meg én nem, akkor az apja.

Szóval hogyan tovább, hogy rendezzük át a lakást, sok a változás, mozgásigény, felfedezni való, mászni való, veszélyes hely. De képzeljétek, szépen farol le a bútorokról, sose fejjel előre. Nem is az én fiam, olyan ügyes. Bár minden gyerek ügyes, tudom, és mindenkinek a sajátja a legügyesebb, ezt is tudom. A montessori torony és az egymásba rakható vödröcskék már nem is kihívás, most a duplótornyok szétszedése a menő meg a tárgyak pakolása.

Van egy füzetünk, a hajónapló, amibe vezetjük a nagyobb állomásokat. Ritkán veszem elő, mert túlságosan meghat. Még csak pár oldal telt be benne, és mégis már annyi minden van benne. Gondolom, 2 éves kora tájáig lesz igazán izgalmas, amikor beszélni is megtanul, ami már mindjárt itt van amúgy, mert már nemcsak a tátátá és dedede (vajon ha nem Tádé, hanem mondjuk Laci, akkor a lalala és cicicici lennének az első szótagok?), de van olyan is, hogy anti meg endi, bár fogalmam sincs, mit jelentene, de nemcsak két hangból állnak, és amúgyis, tegnap volt 13 hónapos, már egy hónap eltelt, már holnap lesz egy hónapja, hogy jár, ezeket be kell írnom a füzetbe, na akkor tuti lesz sírás, mert az is belekerül, hogy három napja megy a pacsizás, és a köszönés sem csak úgy megy hogy pápá Tádé, hanem ha mondjuk neki, hogy köszönjön.

Na akinek nincs gyereke, annak biztos ez volt a világ legunalmasabb bekezdése, de nem tehetek róla, nem tudok vele betelni, nekem (most) ez a minden.

Úgyhogy a hogyan továbbról annyit, hogy vissza próbálunk térni a későbbi alvásra-kelésre, a többi meg úgyis biztos alakul, munka is lesz, kényelmes és biztonságos elrendezés is, és hátha én is meg tudom tartani a munkákat, és mamáékhoz is megyünk majd, pár hét és úgyis találkozunk. De milyen világ az, ahol csak pár hetente láthatja az ember az anyját, igaz?

Kicsit sok ez most, kusza és kócos, de ahogy a takarítással is szépen haladok (miért is lett minden koszos egy hét alatt, ha egyszer itthon sem voltunk?), belül is menni fog.