Harminc múltam

egy koraharmincas nő mindennapjai

Kismamák, irány a terápia, ha az kell!

2018. június 24. 18:56 - juditvagyok

Azzal, hogy születik egy gyerek, anyuka és apuka is születik. Ezek új szerepek, és bizony nem mindenkinek jön minden könnyedén, elsőre, főleg az első gyereknél. Nem szégyen segítséget kérni, ha szükség van rá!

Régen, mielőtt befejeztem az egyetemet, nagyon elment a kedvem mindentől. Semmiben nem leltem örömöm, és ennek a fajta folyamatos örömtelen, sikertelen mindennapoknak már kezdett a mellékhatása az egészségemre is rámenni, egyre többet fájt a fejem és zúgott a fülem. Tudtam, hogy „nincs semmi bajom”, nem nagy kivizsgálásra van szükségem, hanem megtorpantam, túl nagy falattal kellene megbirkóznom, és nem megy egyedül. Akkor kerestem fel először pszichológust, 5 hónapig jártam hozzá terápiába. Nagyon izgalmas önismereti munka volt, az 5. hónap végére megerősödve fejeztük be a közös munkát, lelkesebb voltam mint valaha, és újra tudtam, merre szeretnék haladni.

Az évek során sokszor visszanyúltam az ott szerzett élményekhez, tapasztalatokhoz. Sokszor sikerült belőlük újra merítenem és újra erőre kapnom. De aztán egyszercsak elfogyott. Szülés után. Akkorra már úgy éreztem, nem tudok hirtelen ezzel a nagy csomaggal egyedül megbirkózni, anyának lenni, feleségnek lenni, én-nek lenni, háziasszonynak lenni, gondolkodó embernek lenni, nőnek lenni – hány szerep is ez? Elég sok, a nagy része pedig akkor még nagyon új volt. A császármetszés és az előtte történő ctg-s hercehurca, a kórházban levés traumája, a tejem fájdalmas elapadása, a szülés utáni hallucinációs rémképek arról, hogy a babának baja eshet, elrabolják, eltűnik, mind-mind a végletekig merítette az idegrendszerem. A férjemnek is új volt a helyzet, minden terhet nem tehettem a vállára, hisz volt elég sajátja is. Anyu 10 napig volt velünk, utána a férjem még 2 hétig, aztán anyu megint pár napig, de aztán egyedül voltam, lettem a gyerekkel. Nehéz volt, bár miután túllettünk a sárgaságon és végre beálltunk a tápszeres életre, sokat könnyültek a napok, meg szereztem némi rutint is.

Ekkor már láttam annyira tisztán, hogy tudtam, nekem újra szükségem van egy partra, aminek néha biztonsággal nekivetődhetek, ami megtart, ellentart nekem, ami segít megismerni és megtanulni ezeket az új szerepeket. Újra terápiába mentem, és bíztam benne, hogy megint erőre kapok.

A legnagyobb felismerést bármelyik anyuka-fórumon elolvashatod: nem vagy egyedül ezzel az egész helyzettel. Nem vagy egyedül azzal, hogy az első hetekben nem tudsz azonosulni azzal, hogy anyuka lettél, hogy pánikrohamok kapnak el amiatt, hogy a gyerekeddel történhet valami, bármi, hogy nemcsak anyuka vagy, hanem minden más is, ami előtte, hogy a férjeddel türelmesnek kell lenni és nemcsak elvásni a segítséget, de adni is neki, hogy bizony nemcsak te várod haza már déltől számolva a félórákat a párod, hogy gyeremár, mert minden 10 perc számít. És ettől nem vagy kevesebb másoknál,  sőt korábbi saját magadnál se, csak bele kell rázódni. Ami idő, jön majd, de ezt át kell vészelni, amíg beletanulunk. Viszont ezt mindig a magad bőrén kell megtapasztalni, és egy terápiában sok támogatást kaphatsz hozzá.

A másik óriási felismerés pedig az volt, hogy mi, 21. századi nők, anyák olyan helyzetben vagyunk, mint korábban sok generáció nem volt: családi, „asszonytársi” védőháló nélkül kell élnünk, sokaknak távol a saját szüleitől, a friss vagy már sokadszori nagyszülőktől, testvérektől, barátnőktől. Elköltözünk, nincsenek már sokgenerációk együtt. Nem azt mondom, hogy régen minden jobb volt, de ez biztos könnyebb, átszaladni gyorsan, mamához a gyerekkel, amíg elmennél fogorvoshoz, vagy csak egyáltalán: szólni valakihez, megosztani valakivel az örömeid, félelmeid, gondolataid akkor, amikor épp benned vannak és amikor épp kikívánkoznak. Nem könnyű helyzet ez.

Bátorítanék mindenkit rá, hogy ha úgy érzi, jól jönne és kell a segítség, hát kérjen. Lehet, neked nem terápia kell, hanem elég egy barátnő, vagy egy közeli rokon. De ezeknek ki kell jönni, meg kell érni, ha kell, kérni kell. Megéri.