Harminc múltam

egy koraharmincas nő mindennapjai

Mit kapsz egy egyévestől

2018. június 20. 15:05 - juditvagyok

Nehéz ezt magam mögött hagyni és az új körbe belekezdeni, de menni fog most már. Nem tudom, hogy a 2., 3., sokadik születésnap is ilyen sokat ad-e majd meg vesz el, mint ez az 1., hogy mindig ilyen nagy ünnep lesz-e ez a kis lelkemnek. Bár ha arra gondolok, hogy anyuval a mai napig felidézzük az én meg a tesóm születését szülinapok környékén, valami különlegesség és örökös nosztalgia biztos megmarad nekem, velem. Ami furább, hogy Tamásnál is látom. Ő mondjuk „csak” örül és mindig várja a következő lépést, most például ténylegesen a lépéseket várjuk, az első szavakat, a következő fogakat, de ami meglep, hogy Tamásból a mai napig jönnek elő szüléssel kapcsolatos történetek. Hogy milyen volt, amikor Tádét rendbetették, milyen volt betolni a szobába, velem lenni, nélkülem lenni.

A gyerek az elmúlt egy évben hízott majdnem 8 kilót, nőtt 30 centit, gyarapodott 8 foggal, a haja egyszer már kihullott és most annyi van, mint mikor született, tehát abban tulajdonképpen nincs változás, elkezdett barnulni, tud mászni, már próbálgatja a medvejárást, a sétálást, a homokozást, a puszilkodást, egyedül eszik abonettet, banánt és vajas kenyeret, és hálistennek pár napja újra az ölembe alszik el. Ez a mérleg.

A hétvégén, közvetlen a születésnapi buli előtt azért még sikerült időt kerítenem egy kis érzelmi megborulásra és sírásra, merthogy úgy volt, hogy a gyerek nagyon jól elvolt nélkülem. Túl jól. A nagyanyjával, az apjával, vagy tényleg csak egyedül szépen elvolt, nem maradt meg az ölemben, nem kaptam kitüntetett szeretetet, figyelmet, bújást, hiányt. Még csak egy kis rossz szeparációs szorongást se volt képes produkálni. Hát milyen hálátlan dolog ez, kérdem én. Miért nem kötődik látványosan az anyjához ez a gyerek, minek vigyorog mindenkire, miért van jól el bárkivel, miért nem bömböl utánam, ha itthon hagyom, amíg elmegyek valahova? Hogy van ez? Amúgy meg Judit, normális vagy, hogy ezen aggódsz? Vagy lehet, hogy rossz anyja vagy és azért nem szeret? És újra: normális vagy, hogy ez egyáltalán megfogalmazódik benned? Szóval ezeken sírtam és pityeregtem, hogy engem nem szeret a fiam, hogy pótolható vagyok, hogy helyettesíthető vagyok, hogy neki mindegy, vagyok-e vagy sem, de azért igyekeztem annyira nem belelovalni magam ebbe az egészbe, és milyen jól tettem. Megérezte. Tuti, hogy megérezte, mert azóta bújik, puszil, játszik velem, foglalkozik velem. Mert egy egyéves már tud az anyjával foglalkozni. Kitüntetni a figyelmével, a kis törődésével, incselkedni vele, kukucsolni neki, tolni a dömpert és hívni játszani az anyját. Semmi vész, a gyerek pont jókor lépett közbe, még mielőtt az anyja teljes idiótaságba burkolózott volna.