Harminc múltam

egy koraharmincas nő mindennapjai

Egy éve kerültem kórházba

2018. június 16. 21:08 - juditvagyok

Egy éve már a kórházban aludtam, már amennyire tudtam, és vártam, hogy talán másnap minden megváltozik. Szinte egész nap a ctg-n voltam, kaptam oxytocint is, és vártam, hogy mikor jönnek olyan fájások, amik jelentenek is valamit, vagy mikor rúg legalább igazán nagyokat. Hát várhattam mindkettőt. Helyette kaptam a rokonságtól a narancsleveket, joghurtokat, csokikat és sajtos pékárukat. Volt egy idősebb nővér, Ági nővér, ő vett fel az osztályra. Nem is tudom, mi lett volna, ha nem ő vesz fel, ezt így azután mondom, hogy megismertem a többi nővért. Ági nővér nyugodt volt és kedves, kaptam tőle saját szobát, és valószínűleg szimpatikus lehettem neki, mert időről időre bejött és megkérdezte, hogy vagyok. Megkérdezte azt is, hogy mi lesz a baba neve. Tádé. De jó név! Nagyon jó választás. Hát köszönöm, elég megosztó. Ne is foglalkozzak vele, neki a negyedik gyerekét Somának hívják, a saját családja is alig fogadta el a választást. De vannak emberek, akikhez az ilyen vagány nevek illenek. Tádé, nagyon jó.

Milyen fura, hogy kétszer voltam kórházban, és mindkétszer az Imrében. Amikor először voltam, akkor merő passzió volt az egész, fogyókúrás szanatórium, semmi értelme, haza is jöttem. Abban a boltban vették az asszonyok a dugiparadicsomot, ahol tizenévre rá én a ctg-hez vettem a csokit meg a kólát, hogy ébresztgessem vele a gyereket. Aztán meg be kellett azon a szombaton feküdni. Ugyanaz az orvos mondta, hogy nem enged haza, aki még decemberben megvizsgált, mikor elájultam a vonaton és bementem, hogy nézzék meg, nem ütöttem-e meg a magzatot valahogy. Ő ilyen lelkiismeretesebb fajta, úgy tűnt. Nem tetszett neki a ctg eredménye. Talán ha más van aznap ügyeletben, hazaengednek, nem kell végigasszisztálnom vagy 6 nő vajúdását, míg velem nem történik igazán semmi. Ha más van, akkor az is lehet, hogy nem császároznak meg hétfőn, vagy elég hétfőn befeküdnöm és nem szívatnak végig a hétvégével. Vagy az is lehet, hogy történik valami. Minden esetre ha nem Ági nővér van, akkor még sírtam is volna, hogy én nem akarok itt maradni, vigyél haza, Tamás, vagy legalább maradj itt velem. Ági nővér jó arc volt nagyon.

Az is milyen fura, hogy pár hete még szorongva gondoltam vissza erre az egészre, és majdnem biztos voltam benne, hogy ez majd csak sok év múltán fog fakulni. Erre ma itt ülök a gép előtt és micsoda kedves nosztalgiával gondolok vissza rá, hogy mennyire izgultam, rádiót hallgattam, próbáltam olvasni, játszani, sétálni kicsit, vártam a látogatókat, vártam, hogy mehessek (jónapot, ctg-re jöttem, áá, a ctg-s kismama, jöjjön, feküdjön fel), hogy eljöhessek, hogy legyen értékelhető eredmény, hogy megint Ági nővér legyen műszakban, hogy vajon mi lesz a reggeli, ebéd, vacsora, hogy jönnek-e végre azok a fájások, felismerem-e majd őket. Hát nem jöttek, nem volt mit felismerni és aztán jött a kék szoba, egy csomó oxy, aztán a műtő, aztán a _kiemelés_ és az aranyórák, aztán család vagyunk. Ha lesz kedvem, megírom újra, ezzel a szép szemüveggel a szüléstörténetet, mert érdemes lenne az öröm részt is kiadni magamból.