Harminc múltam

egy koraharmincas nő mindennapjai

Megfakult önbizalom a szülés után

2018. június 09. 20:44 - juditvagyok

Hova tűnt az önbizalmam? Ezen gondolkozok jó ideje, vagyis ezt csak ma fogalmaztam meg magamban, amikor már sokadik napja, hete, hónapja nézek a tükörbe és gyorsan el is pillantok onnan, mondván, najó, ezt inkább hagyjuk, majd máskor. De máskor sincs kedvem, még csak annyi ideig sem, hogy rendesen kiszedjem a szemöldököm vagy kisminkeljem magam vagy csak nézegessem, hogy alakul az arcom idővel, hogy öregszik, milyen, ha mosolygok, mekkorát nőttek a májfoltok, amik terhesség után sem múltak el.

Mert már semmi sem múlik el az arcomról, először pár éve vettem észre egy piros pöttyöt az orromon, aztán jöttek a ráncok, hát ez még belefér, nem? Vonzó is. Aztán jöttek a szeplők, amik tavaly szeplőtelepekké és egész nagy foltokká váltak és állandóan ott vannak. Már tele van az arcom az idővel, az évekkel, pedig még csak 32 vagyok.

23 évesen könnyű azt mondani, hogy egy nőnek méltósággal kell öregednie, el kell fogadnia az idő múlását és minden korszaknak, minden évnek meglátni a maga szépségét, ajándékait, amit magunkon hordunk. 23 évesen más baja van az embernek. Aztán most meg itt vagyok, nő, nemis, már asszony vagyok, hisz férjem is meg háztartásom is van, nem vagyok már csitri.Itt a feladat, Juditkám, szépen elkezdeni ezt a nőies öregedést. 

Amikor kislány voltam, én elég kis húsgombóc voltam. Nagymamám módszeresen felhizlalt, én már reggelire is jégkrémet ettem. Istenien főzött, és nem sajnálta a kaját (csak annyit egyél, amennyi jól esik, nem azért mert sajnálom, de nehogy rosszul legyél VS nem ízlik, miért csak ennyit eszel, hát direkt csak egy tojásból csináltam a nokedlit). Ovis koromra már dagipók lettem, az általános iskolás osztályképen is alsóban végig én vagyok a legnagyobb, merthogy magas is voltam hozzá. Aztán a kamaszkor nem hozott különösebb változást, csak az önbizalmam nem fejlődött ki. Voltam a Szent Imre kórházban egy hétig ilyen fogyókúrás mifenén is, ahol azt mondták, hogy jobb, ha elfogadom, ez alkati kérdés, bla bla bla. Aztán egyetem elején híztam még rá, de aztán valahogy egyszer lefogytam, és utána amit híztam, az máshogy jött, nőiesebben, vagy a fene tudja. A húszas éveim azzal teltek, hogy elfogadjam magam, de erről már írtam.

Sajnos azonban a terhesség után nem igazán találtam meg még mindig a helyem a bőrömben. (Bezzeg a terhesség alatt!) Nemhogy teljesen elvesztettem a nehezen megtalált valamiféle nőiességet, de az arc. Ez a fáradt, fakó, unott, mosolytalan, egyre zsúfoltabb arc, ezzel nem tudok mit kezdeni. Emlékszem, olyan 17-18 lehettem, amikor elkezdett egyre elterjedtebb lenni a digitális fényképezés. Barátnőmék vettek is egy gépet és megkezdődtek az osztályban a fotózások, aztán én is vettem. Az ember a saját arcképével mindig furán van, hisz másképp látja magát a tükörben, másképp képzeli el. Nekem nagyon nagy sokk volt az első pár kép. Aztán megszoktam a fotóarcaim, kezdtem látni, mi előnyösebb és mi teljesen előnytelen. Aztán jött a social media és a már sokak által sokat taglalt folyamatos összehasonlítgatás. Őszinte leszek, engem ez sose érdekelt, mármint én se sminkes tutorial videókat, se celebeket nem követek és nem is fogok, ha egy ismerősömről kerül fel egy jó kép, azt szívesen lájkolom, de szerencsére ez a nagy összehasonlítgatós valami legalább nincs bennem. Vagy hát a fene tudja, lehet, nem látnám mostanában magam ennyire fényevesztettnek, ha nem látnám, mások mennyire tudnak csillogni? Hülyeség, mi? Az hát. De valami mégis hiányzik, ami azért volt, kihúzott kis büszke elégedettség, de mondhatnám, főzéshez minek, innen a következő lépés, hogy a lidlibe minek és a játszótérre minek, aztán az, hogy vidéken nem számít, városban már mindegy (vagy fordítva). Na mindegy is, ilyenkor kéne magát megráznia az embernek, hogy ez már aztán nagy hülyeség, vagy bezsebelni egy bókot a férjétől vagy egy jobban sikerült szelfit kitenni insátra pár lájkért. Én most Tamást fogom nyaggatni, úgy döntöttem.

Címkék: mindennapok