Harminc múltam

egy koraharmincas nő mindennapjai

Otthoni nyaralás 3-4. nap - #juditvarr

2018. május 03. 20:51 - juditvagyok

Azért a sok jövés-menésbe elfáradtunk, úgyhogy tegnap és ma itthon élveztük Tamás szabadságát. Mivel szuperjó feleség vagyok, így hagytam sokat játszani, és mivel ő meg szuperjó férj tud lenni, így hagyott engem sokat varrni, napozni és főzni is. Nagy szomorúság, hogy az olvasás csak nem lett több, egyszerűen nem köt le. Ezen muszáj lesz változtatni, talán majd most megy, mert Tamást ma csak kindle-lel a kezében látom. 

Valahogy úgy alakult, hogy a szabadság alatt egy gasztronómiai jutalomutazást is csinálunk, minden nap egy kedvenc kerül elő. Ma egy újdonság, egy brazil kaja jött az asztalra, mivel jó feleség vagyok, és a jó férj coxinhát kívánt, gyerekkora nagy kedvencét, így nekiveselkedtem és megsütöttem. Amúgy az étel ízvilága nagyon közel áll a magyar ízléshez, ha az embernek van 3 órája és egy mosogatógépnyi szennyes edényre vágyik, mindenképp érdemes belevágni, mert irtó finom kaja. Magyarta fordítva combocskát jelent a coxinha, hát nem aranyos? Dehogynem. 

De a mai bejegyzés nem erről szól, hanem amolyan #juditvarr státuszjelentés. Egyrészt szomorú vagyok, mert megálltam a fejlődésben, minden kicsit csálé, kicsit szögletes, kicsit félrecsúszott, nem ugyanolyan az eleje mint a hátulja, kicsit szegényes ez az egész projekt – sokszor érzem így. Hiába a lelkesedés, megtorpantam, amit a fejemben látok, az már sokszor szabás közben módosul, ma egy macikát akartam, de mire kiszabtam, bagoly lett. Virágot akartam a kaktuszra, de pattanás lett. Kulcstartónak akartam, de csak egy mifene lett. Másrészt azt sem értem, minek halmozok fel már egy fémdoboznyi varrt kaktuszt és szomorkás kisállatot. Tamás lelkesen megdicséri, de a munkahelyére már nem viszi be, mert nem gyűjt kacatokat az asztalán. Ez az, nemcsak kacatgyűjtés, de kacatgyártás is lett.

Viszont annyira kikapcsol, és még a sok kudarc ellenére is szeretem elővenni a kis dobozkám, kitenni a szomorúmacit, a csálé lámákat, a ráknak indult bacilust, a kaktuszgyűjteményt, szeretnék még egy szép kis vaddisznót is. Elnézegetem őket, fényképezgetem őket, látom, hogy kis csumpik, de nem olyan nagy baj, szépen elférnek a dobozban. Talán majd lesz jobb, lesz szebb, majd veszek ilyen mini sépci pizzaszeletelő körkést, azzal hátha szebb szabni, a fémdobozomnak ugyan mindegy, szimmetrikus-e vagy sem, mégsem veszek, van annak a pénznek jobb helye, jók így, legalább van oka a macinak szomorkodni, szóval kimegyek az erkélyre, a hátam a napba tartom, és varrom a kis kaktuszgirlandot, amit akár tetszik Tamásnak, akár nem, ki fogunk tenni a bejárati ajtóra, vagy valahova, valami kis ajtóra, amit nemcsak a fémdobozom belseje lát, olyan ez mint a fióknak írt versek, azért az ember kicsit nagyobb közönségre vágyik.