Harminc múltam

egy koraharmincas nő mindennapjai

Egy kis anyáskodás

2018. április 24. 07:51 - juditvagyok

Álmomban migrénem volt, sejthetitek, mennyire vagyok kipihent, ráadásul érzem, jön az igazi migrén is. Szomorú. A múlt heti hosszú hét után megváltásként várom a hétvégét, lemerülve, kifáradva. De nem akarom, hogy úgy tűnjön, ez egy végeláthatatlan, időnként felbukkanó panaszáradat. Úgy képzeljétek inkább el, hogy ahogy a gyerek elalszik vagy eljátszik magában, tehát csak figyelnem kell és nem beleavatkozni a létezésébe, hihetetlen, ólomsúlyú fáradtság telepszik rám, de ahogy újra igényli az interakciót, le tudom magamról rázni és haladok tovább, csak az a kipihenetlenség (most már van ilyen szó) gördül velem tovább.

Itt ülök és nézem, hogy eljátszik magában. Felfedez, összetapicskolja az erkélyajtót, bújócskázik 1-1 megtalált ruhával, szöszmötöl, felkapaszkodik mindenre, tologatja a kisasztalt, etetőszéket, ha meglátja a kezemben a hifi távirányítóját, áll elé, és várja, hogy jöjjön a zene, táncol rá, tapsikol, kakaóscsigát majszol, huncutkodik, viszi a dolgokat magával, visszafordul, ügyeket intéz. Rájön szépen a dolgok működésére, egyre erősebb az akarata, ki is tudja fejezni azt. Például, hogy utál a karámban lenni, és bármivel jobban eljátszik, mint a játékaival. Pedig jó játékai vannak! Már nem eszi a könyveket, hanem lapozza, nem ki akarja venni a kezemből, ha mesélünk, hanem figyeli és mászik egyre közelebb hozzá. Látni lehet, hogy lassan magától is feláll. Sokat nevet, jókat alszik, pirospozsgás, ha több haja lenne, vinném modellkedni is. Hiszen ő a leggyönyörűbb, nekünk legalábbis. Nincs sok gond vele, de hogy bírnék egy 2. és 3. gyereket? Vagy ahogy egy volt főnököm mondta, Juditkám, teher alatt nő a pálma. Sokáig azt se hittem, hogy éjjel ennyiszer fel lehet kelni.

Szeretem elnézni, ahogy játszik, mégis mindig ott van bennem, hogy ennél többet kéne érte tennem. Oda kéne mindig kucorodnom hozzá, és megmondani és megmutatni mindenről, hogy micsoda. De nem teszem. Csak figyelek. Sokszor nem tudok megszólalni sem. Aztán hirtelen mindent el akarok neki mondani, vagy rá kell szólni, hogy azt ne csinálja, veszélyes. Kicsit néma kotlós maradtam. Amikor jön a videotelefonálás, akkor azért beszélgetünk sokat, meg mesélek, éneklek én neki, de mindig ott van bennem, hogy többet kéne. De közben meg látom, hogy nem unatkozik, nem ideges, kiegyensúlyozott és kedves gyerek. Avatkozzak én ebbe bele jobban? Tényleg olyan fontos, hogy pár héttel vagy hónappal hamarabb kezdjen el mondjuk beszélni vagy integetni? Miről maradunk le? Semmiről. De ezt se úgy képzeljétek el, hogy ez „a gyerek csak nő, mint a dudva”, sokat játszunk mi vele, de biztos lehetne napi 24 órát még jobban vele lenni, mert olyan gyorsan nő, olyan gyorsan fejlődik, mindjárt egyéves. Tavaly ilyenkor már nagyon vártam, el se tudtam képzelni, milyen lesz a szülés és az újszülött, csak azt, hogy milyen lesz majd, ha ekkora lesz. És tudjátok, irtó gyorsan eltelt az újszülött-korszak. Már alig emlékszem rá, és ha meglátok egy kismamát vagy egészen kisbabát, hihetetlen irigy vagyok. Mert az enyémnek már 7 foga van, az nem kisbaba, hanem egy kis emberke, tesz-vesz, dolga van, elvan nélkülem is. És már tanult tőlem dolgokat, pl. minden tüsszentés után mosolyog, mert amikor picibaba volt, nagyon megijedt mindig a tüsszentésemtől, nem is csoda, elég vikinges, úgyhogy mindig mosolyogtam utána és mondtam, hogy nincs semmi baj. Mi másért vigyorogna hapci után, ha nem azért, mert az anyjától ezt látta? Ugye? Ez a mi kis dolgunk, ugye? És ennél már csak több lesz. Giccses vagy sem, de itt ülök hullafáradtan, nagyon meghatottan, hogy milyen nagyfiam van már, és hogy mennyire szeretnék még még még még még ilyen okos, ügyes, szeretnivaló gombócbabákat.