Harminc múltam

egy koraharmincas nő mindennapjai

A tápszer az ördög műve…  

2018. április 02. 07:47 - juditvagyok

A nagy francokat. Mégis majdnem minden kismama így gondolja, így érzi és ezt is éreztetik vele: a sajtó, a védőnő, a kórházban a csecsemősök, a gyerekorvos, a fórumok, mások anyukája, közelebbi és távolabbi ismerősök. Valahogy a gyerek etetéséhez mindenki ért, nagyon fura tudomány ez.

Én 100%-ig biztos voltam benne, hogy menni fog a szoptatás, mit kell ezen ennyit parázni. Különösebben utána sem olvastam, annyira ösztöndolognak tűnt. Mint ahogy a császár felkészületlenül ért, így a szoptatás is, és azt elfelejtették mondani, hogy a császárosoknál jóval később indul be a tej. Azt viszont mondták, hogy nem lesz ez így jó, van 24 órám, hogy menjen, mert nagy a baba, 4200 gramm, de ha nem lesz tej, AKKOR BAJ LESZ. Hú köszi, így menni fog. Ott fogdostak, sanyargattak, néztek idegen nők, amíg görnyedtem, megjegyzéseket tettek, hogy miért csak később hozza a férjem a _bimbótapaszt_, miért nem volt eleve nálam, miért nem jövök rá magamtól, hogy a(z egyébként otthonról hozott) kispárnámat a gyerek alá téve kényelmesebb lesz. Hát a tej nem jött, a gyerek viszont állandóan sírt. 40 fok volt, én egyre idegesebb voltam. A fő csecsemős nővér különös embertelenségről tett tanúbizonyságot a megjegyzéseivel (miért úgy teszi oda a tapaszt, maga szerint oda esik majd a gyerek orra? ha én azt látom a gyereken, hogy szopna, azonnal kiteszem, hozhatja enni! én nem adok neki tápszert, mert akkor sose indul be a tej), szóval nagyon féltem, sírtam, ideges voltam. Egy „minden fejben dől el” védőnő biztosított felőle, hogy nem vagyok szaranya, de akkor már majdnem összeestem a fáradtságtól és szaranyaságtól, de nem tudtam elküldeni, bár el kellett volna, hogy tudjak pihenni. A kórházban végül ilyen pár csepp tápszereket adtam neki, miközben szarul éreztem magam, és féltem, hogy a csecsemősök „bosszút állnak” vagy valami ilyesmi. (hormonális tévképzetek, szevasztok) Az újszülöttorvos azért írt fel tápszerreceptet, biztos, ami biztos. Mire hazaértünk, jött az én védőnőm, ő is segített, adott tanácsokat is, és estére már lett is tej. Aztán jött a tejláz, fura hallucinációk,Tádé sárga volt és aluszékony, nem evett eleget, de ordított, a tejem végül hamar elkezdett apadni, közben iszonyat fájdalom volt a szoptatás, kényelmetlen, kegyetlen, hosszú éjjelek, és észre se vettem, hogy a gyerek éhezik. Jólvanjudit. A gyerekorvos elkezdett ijesztgetni, hogy ha nem gyarapszik a gyerek, akkor kórházba kell vinni, úgyhogy szoptassam. KÖSZI. Egy fogatlan védőnő, akit akkor láttam először, remek történeteket mesélt nekem arról, hogy a tápszeres gyerekek nem fejlődnek rendesen, asztmások lesznek, higgyem el, hogy az anyatejnél nincs jobb, mutassam meg, hogy szoptatok. Újabb idegen nő előtt kellett vizsgáznom, ott sírtam, rámszóltak, hogy ne sírjak, engedjem el magam, JAAA vagy úgy, értem, közben Tamás próbált nyugtatni, hálistennek ott volt ő is, és aztán jött egy kevés tej, akkor az orvos megdicsérte a védőnőt, gratulálok Erzsike, egy újabb édesanyát sikerült megtanítani az anyatejes táplálás csodájára.

Ekkor én már nagyon kivoltam, ha épp nem szoptattam, akkor ettem, hogy legyen tejem, aztán fejtem, hogy legyen tej mindig is. Aztán lázas voltam, fájt, próbáltunk vele mit kezdeni, aztán a gyerek nem hízott és ekkor anyu és Tamás rábeszéltek, hogy nagyon jó volt, hogy eddig nem kapott a gyerek tápszert, de akkor most talán jobb lenne, ha hagynánk ezt az egész mizériát, és kiegészítenénk a tejet tápszerrel. Innentől kezdve tudtunk aludni, a gyerek elkezdett nőni, elmúlt a sárgaság, nem sírt, nem éhezett ugye, az sokat segített mindannyiunkon, és úgy egyáltalán, tudtuk követni a dolgokat.

Aztán a 6. hét után, amikor már csak napi 20-30 ml tejem volt sok meló árán, úgy döntöttem, akkor ez ennyi volt. Teljesen tápszeres lett Tádé.

És akkor eltartott pár hónapig, hogy elfogadjam, hogy ennek semmi, de semmi köze ahhoz, hogy jó anyuka vagyok-e, leszek-e. Becsülöm, tisztelem azokat, akik kitartóan mindent megtesznek érte, hogy legyen anyatej. Én azt gondoltam, a gyerekem jobban jár egy nem lázas, nem fájdalomtól sajgó, türelmetlen anyával, hanem egy lehetőségekhez képest kipihent, stresszmentesebbel. Lehet, hogy baromi sok melóval vissza lehetett volna ezt hozni, de nem tettem. Nekünk nagyon jó így.

Sokat segített volna abban, hogy elfogadjam és ne fogyatékosságnak érezzem ezt, ha jelenleg a közmegítélés nem úgy tartaná, hogy csak az anyatejes gyerekek tudnak jól fejlődni, a tápszeresek valami C osztályos maradék (bocs, cések), az anyukáikról nem is beszélve. Sorolhatnék pár érvet (más is tudja etetni, végre láttam, mennyit eszik, hamarabb beállt a napirend stb.), de nem ez a fontos, hanem szerintem rohadt jó lenne, ha nem is ugyanannyi, de azért a jelenleginél kicsit több írás jelenne meg arról, hogy hé, ti is jól csináljátok, fogadd el, rendben van ez így is, nem vagy selejt, ha nincs tejed stb., és ha nem kellett volna vadidegen nők előtt szoptatásból vizsgáznom, miközben azt szajkózták, hogy fejben dől el és higgyem el, nem tehetek jobbat a gyerekemnek annál, minthogy anyatejjel táplálom. OK, felfogtam elsőre is, mindkettőt, mégsem ment. És akkor mi van? Elárulom: semmi. A fiam 10 hónapos lesz, nem dagadt, nem asztmás, nem allergiás, nem beteges, fejlődik és kiegyensúlyozott. És nagyon szeret enni. Mindent.

Szóval drága anyuka, aki épp idetévedtél az után kutatva, hogy mi lesz veled, ha átálltok tápszerre, hogy mi lesz a gyerekeddel, ha nem kap elég tejet: minden tökre rendben lesz, és ha olyan orvossal vagy védőnővel van dolgod, aki bánt téged emiatt, válts. Nekem is fel kellett volna állnom és eljönni onnan, ahol nem érzem magam biztonságban és támogató közegben, a másodiknál már meg is tenném, az elsőnél még össze voltam zavarodva. Te csak ne érezd magad szarul, egy boldog anyánál nem nagyon van jobb a gyerek számára, na kivéve talán az anyatejet.