Harminc múltam

egy koraharmincas nő mindennapjai

Onnan tudtam, hogy terhes vagyok, hogy nem kívántam a pacalt

2018. március 20. 16:05 - juditvagyok

és a híres szonoki habos ischlert sem.

9+9 hónapon vagyunk túl, és ebben az időszakban teljesen máshogy kezdtem el érezni az időt, az idő telését, múlását. Újra azt tudom írni, hogy szerencsések voltunk, mert nagyon hamar sikerült a babaprojekt. Persze abban a másfél-két hónapban, amíg nem lett pozitív az első teszt, minden, de minden jelet annak vettem, hogy na! na ez! ez az lesz. Ha kicsit másképp égett a gyomrom, ha picit máshogy fájt a fejem, gyorsan mentem az internetre, terhesség tünetei, a terhesség első jelei kulcsszavakra mit dob ki, az összes vonatkozó gyakori kérdések oldalt elolvastam, szelektíven, csak azt fogtam fel belőle, amit fel akartam belőle fogni. Nem érdekelt, hogy az émelygés majd csak egy jóval későbbi tünet lehet, minden terhesség más, így ha hányingerig ettem magam valamivel és hát hányingerem volt délután 5-kor, akkor HMMM ez már biztos az. Utólag butaságnak tűnik, de nagyon vártam, és nagyon lelkesen figyeltem magam, ami irtó izgalmas volt.

Aztán egy októberi hétvégén, gyönyörű idő volt, otthon voltunk a szüleimnél. Anyuék mindig megkérdezik, mit főzzenek, mi Tamással bográcsban főtt pacalt kértünk. Kész lett, gyönyörű kis pacal volt, és nem kívántam. Elmentünk sétálni, bementünk a cukrászdába, és míg máskor kiszáradt szájjal próbálok csak egy, na jó, kettő süteményt választani, addig ekkor egyiket se kívántam, és emlékszem rá, csináltam anyu haspadján 100 felülést szombaton, és vasárnap nagyon fájt a hasam, de büszkén csak annyit hittem, hogy ennek a hétvégének fogyás lesz az eredménye, ráadásul izomlázzal! Az izomlázas nemevés az mindig többet ér mint a sima nemevés.

Aztán hétfőn vettünk egy tesztet, ami pozitív lett. Persze anyu sejtette már a hétvége után, és valahol én is, de nagyon-nagyon különleges érzés volt, amikor ott tartottuk a pozitív tesztet. Igazából tudatosan készültem rá, próbáltam a megelőző hónapokban kicsit rendbe szedni a szervezetem. Átalakítottam az evési szokásaim, az a kis pacal meg cukrászsüti nem számít, elkezdtem futni, többet sétáltam. Elmentem vérvételre, elmentem egy nőgyógyászhoz, hogy minden oké-e. Sajnos az az orvos nem vált be, akinél ekkor voltam, így kerestem másikat, akinél normálisan végig lehet csinálni egy terhesgondozást, bizalommal, viszonylag nyugodtan. Amíg viszont őt megtaláltam, addig, hogy egy orvos is megerősítse, hogy tényleg terhes vagyok, elmentünk a Kapás Utcai Rendelőintézetbe.

Nem mondom, hogy nem kellett volna, de igazából nem volt jó élmény. De honnan akaszt le az ember hirtelen egy orvost? Ez a nőgyógyász-kérdés amúgy is mindenkinél egy nagy mumus, és ha már nemcsak szűrésre jár, akkor szét kell nézni, melyik kórházba fog/akar majd szülni, melyik orvos tud ultrahangot is csinálni, hol van a magánrendelés, mikor rendel, stb. Ahány fórumot elolvastam, ahány barátnőt végigkérdeztem, ez mindig egy kényes, körülményes, nehézkes pont. Én a Szent Imrében szültem. Végignéztem, kik dolgoznak ott, én nő orvost szerettem volna, ekkor kiesett a nagy része, és aztán megnéztem azt is, ki ért az ultrahanghoz is. Azonban ez a doktornő épp külföldön volt, amikor én először fel szerettem volna keresni, így jobbhíján elmentünk a Kapás utcába. A doktor úr megkérdezte, miben segíthet. Mondtam neki, hogy hát a teszt alapján terhes vagyok, és ebben szeretnék egy megerősítést kérni. Megvizsgált, majd ennyit mondott: „Terhes, felöltözhet.” Ez a mondat nagyon belém égett, örültem, persze, ki ne örülne, aki erre vágyik, de olyan hülyén éreztem magam. Terhes, felöltözhet. Ok. De örültünk, madarat lehetett volna velünk fogatni.

Aztán elkezdődött. Fogyással, fura ízzel a számban, hangulatingadozással, de mindig ott volt ez a másik érzés is, hogy babánk lesz, pár hónap, és lesz egy gyerekem! Letöltöttem egy applikációt, minden héten izgatottan vártam a váltást, hogy épp mekkora méretű a baba. De ezt az izgalmas várakozást leszámítva nem volt jó az eleje. Életemben először szembesültem vele, hogy nem kívánok semmilyen ételt. Én, aki állandóan recepteket nézek, megkívánok mindent, és úgy egyáltalán, imádok enni, semmit nem kívántam. Nagyon megviselt, bántott, hogy nem tudok elég tápanyagot adni a magzatnak, mi lesz így. MI? (Nyilván nem így van.) Aztán jött a költözés, rendezkedés, laborba és védőnőhöz járás, levertség és meghatottság, izgalom az ultrahangok előtt. Félelem, kialvatlanság, feszültség, vidámság, émelygés – ezek váltották egymást. Volt, hogy elájultam a vonaton, volt, hogy hazaküldtek a munkahelyemről, mert már nem bírtak elviselni. Nagyon sírtam a Számolás joga című filmen, de minden máson is. A fészekrakás és a tartósabb jókedv, az étvágy akkor indult meg újra, amikor félidőben először éreztem, hogy mozog.

Ezzel együtt mégsem úgy emlékszem arra a 9 hónapra, hogy nehéz terhesség volt, mert _amúgy_ minden rendben volt, csak lelkileg úgy látszik, kevesebbet bírtam, mint amire számítottam. A terhesség egyáltalán nem olyan volt, mint aminek vártam. Nem olyan, mint amiről olvastam, amiről hallottam. Mindig vártam, mikor fognak velem is olyan dolgok történni, mint másokkal, de valahogy nem történtek, inkább mások. Nagyon izgalmas 9 hónap volt, de sokáig úgy éreztem, ez nem is velem történik. Valahogy nem éreztem magam magamnak. És erről sehol sem olvastam, hogy ilyen is lehet. Hát megnyugtatlak, lehet. Egy terhesség alatt minden lehet.

De már erre nem emlékszem, csak ha tudatosan visszagondolok rá. De azt a fura, fémes ízt így sem tudom felidézni, amit az első hónapokban éreztem, és azt sem, milyen volt éjjelente kényelmetlenül nem aludni a nagy has miatt. Ez tök fura, nem? Nem arra emlékszem, hogy bele voltam betegedve, hogy nem látszik a hasam, és arra sem, hogy a metrón összevesztem egy asszonnyal, aki beszólt nekem, hogy nem adom át neki a helyem, hanem arra, hogy milyen különleges volt, mert ami első, az mindig különleges, a kismamákat különleges figyelem veszi körül, kényeztető türelem, és az olyan jó. Olyan nagyon jó. Néha annyira vágyom rá megint, hogy újra első kismama legyek, pedig akárhogy nézzük, ez már sose lesz. De őszintén megmondom, nagyon irigylek mindenkit, aki épp terhes és mosolyog is mellé.

Nagyon fontos, hogy végig volt pár erős tartóoszlopom, amikhez oda tudtam menni é megpihenni náluk, ha kellett. Szuper védőnőhöz kerültem, aki lelkileg is támogatott. A nőgyógyászomból pedig olyan erő, nyugalom és szakmai magabiztosság áradt, ami a terhesgondozás során nagyon megnyugtató volt. A család is nagyon támogatott, izgatottan vártak minden hírt, ami jól esett. A férjem is megtett, amit tudott, de sokszor úgy éreztem, ez nem elég, de ez csak a hormonok miatt volt. Nekik is kell időt adni, hogy megszokják, hogy hármank leszünk, hogy a feleségüket nem tudják rendesen megölelni, hogy több házimunka vár rájuk, hogy sokkal több sírást kell lenyugtatniuk és így tovább. Srácok, legyetek türelmesek és kíváncsiak. Van az a Parks&Rec rész, amikor Ann terhes, és Chris próbál minden terhet levenni a válláról, de ettől Ann csak irtó ideges lesz, és egy idő után közli Chrisszel, hogy ez így nem pálya. Utána csak ennyit mondott neki: That’s sucks. És ez így van.

És persze vannak kapcsolatok, amik nem élték túl ezt a 9 hónapot. Erre is fel kell készülni. De erről majd talán máskor, vagy akkor se.