Harminc múltam

egy koraharmincas nő mindennapjai

A helyzet nagyon új

2018. március 12. 15:40 - juditvagyok

 

Ami a legnehezebb, azok az új szerepekben való helytállás. Az egyik hozza magával a másikat, a vadidegen emberek lakásának megnézéséből szinte pillanatok alatt egy ügyvédi irodába kerül az ember, meg egy bankfiókba, és lakástulajdonos lesz. Új közösségbe kerül, szomszéd lesz, jó esetben nem csak egy évre, hanem hosszú távra. Új városba kerül, ahol senkit nem ismer. Új neve lesz, amit jó ideig tart megszokni. Új kulcsok, új útvonalak, új boltok, új szokások – új gyökereket kéne ereszteni.

Nekem ez tényleg nagyon nem (volt) könnyű. Sokat segített, hogy a férjem (ez a szó az egyik lenagyobb újdonság, az egyik legfelnőttebb dolog ever) nagyon lendületes ember, és az ő lendülete könnyebben átdob engem is a mélypontokon, a fáradtságon, a lelkesedése könnyen átragad, a ’csináljuk!’-felfogása pedig igazán gyorsra kipörgeti a dolgokat. Ami igazából amennyire jó, olyan nagyon piszkosul fárasztó. 2016. május 1-jén döntöttünk úgy, hogy házasodjunk össze, keressünk lakást és majd vállaljunk gyereket, június elején már megvolt a lakás, augusztus elején házasok lettünk, 2017. júniusában pedig megszületett a fiunk. Szupergyors.

Aztán hirtelen jönnek azok a napok, amik összefolynak az éjszakákkal, és az egy éves nagyon intenzív pörgés után itthon vagyok, már lassan egy éve, általában kettesben a fiammal. Amit persze nem cserélnék el semmivel, de a váltás az nagyon nagy. Tudom, hogy minden kismama átesik ezen. Tudom, hogy vannak szerencsésebb kismamák és olyanok is, akiknek nehéz. Hogy a kismamaság minden örömével együtt az egyik legnagyobb feladat, amivel ember találkozhat. Azt is tudom, hogy minden nő fáradt ilyenkor, kicsit vagy kicsit jobban nyúzott, rég nem aludta már át az éjszakákat, és olyan feladatokat kell megoldania, amiről korábban nem is álmodott. És megoldja, még ha vannak is mélypontok. Sokan könnyebben veszik az akadályokat, vagy sokkal inkább rátermetten kezelik ezt az új élethelyzetet. Vagy ezt mondják. Mindegy is. Én nehezen vettem. Pedig azt mondták, szerencsém van. Jó gyerek, sokszor átaludja az éjszakát, szépen eszik, egészséges, kíváncsi. Tamás is sokat segít, és hamar rákapott az apaság ízére. Elég büszke apuka. Már a szülési traumát is szinte feldolgozottnak tekintem, a tápszerességet sem úgy fogom fel, hogy még erre se voltam képes a gyerekért. Amin viszont nem tudom túltenni magam, az ez az újvárosbani gyökértelenség. Persze léteznek ilyen klubok, körök, ahol a nők és asszonyok megsegítik egymást, és ha nem én lennék, már biztos el tudtam volna menni ilyen klubokba és körökbe. De hónapok óta nem megy ki a fejemből a svéd gyerekvers. Tessék:

Ingrid Sjöstrand: A felnõttek furcsák néha

A felnõttek
furcsák néha.

Azt hiszik,
elég összeterelni
két "alkalmas korú" gyereket,
és a két gyerek
automatikusan jó haver lesz.

Szeretném összeterelni
papát
találomra egy "alkalmas korú"
bácsival
és megnézni, összehaverkodnak-e
 - biztosan nem akarna
engem se többé összeterelni
Ulla-Gullával pédául.
Sokkal szívesebben játszom
Lill-Pärával,
pedig Lill-Pära kis tökmag,
de ugyanazt szereti
és ugyanazt utálja, mint én
 - Ulla-Gullát például.

 

 

Szóval jó lenne, ha lenne, más lenne, ha odahaza lenne otthon, ahol csak átugrok egy kávéra mamához, a tesóm csak úgy átugrik egy kávéra, ha nem másfél hónapos szervezés lenne, hogy a barátaimmal találkozzak, persze tudom, én költöztem ide, és 7 napból 4,5-ben szeretem is, de a maradék 2,5, az bizony tök sok.