Harminc múltam

egy koraharmincas nő mindennapjai

Anyu kicsit visszamenne dolgozni (?)

2018. április 16. 11:33 - juditvagyok

Az utóbbi hónapban nagyon nagy lendületben voltam, tele energiával. Sokat segített ebben, hogy meg tudtam szervezni az itthoni teendőket és tudtam is tartani őket, ma is: már kész a konyha, sőt egy gluténmentes sajtos ropogtatnivaló is be van gyúrva, mert ma jön egy gluténérzékeny vendégem. Még mikor egy-másfél hónapja Tamás szóba hozta, hogy majd mikor terveznék visszamenni dolgozni és mennyi időre, ideges lettem, feszült, hogy mégis miért akarja tőlem elvenni az itthoni időt, ezt az aranyidőszakot, pedig dehogy akarta, csak beszélgetni akart a jövőről. De éreztem az idegességet a gyomromban, néha sírtam is, ha arra gondoltam, vissza kell mennem dolgozni. Nem a munkám miatt, azt szeretem, ha nem szeretném, blogot sem írnék. Hanem amiatt, hogy vissza kéne szokni, a gyereket kiadni a kezemből. Szerencsére nem kényszer, hogy visszamenjek, megoldjuk, még ha szűkebben is, de az idő telik, és engem nagyon bántott belül, hogy még csak beszélgetni se vagyok hajlandó erről. Mi történt velem? Mitől félek ennyire?

Aztán múlt héten egyik reggel úgy ébredtem, dolgozni akarok. Szükségem van rá, hogy projekteken gondolkozzam, hogy szöszmötöljek, hogy ne csak a házimunkán járjon az agyam, amikor van szabad kapacitása. Most olvasom épp a Lány a vonatont, miközben tologatom az erkélyen altatáshoz a babakocsit, és van benne egy Anna nevű szereplő, aki otthon van a kisbabájával. Születésnapja van, kap ajándékot, a férjétől és a kislánytól is (a férjétől), naplóbejegyzés-szerű módon le van írva az a napja. Reggel azon gondolkozik, a születésnapján is, mit főzzön ebédre, délután azon, mi legyen a vacsora, a gyereket rendbeteszi, hogy el tudjanak menni boltba vásárolni séta gyanánt. Ismerős, lányok? És boldog, hogyne lenne az, megemlíti ugyan, hogy sose gondolta, hogy ő fog főzni a saját születésnapján egyszer, de mégis: boldog nagyon.

De azért ez valahol elgondolkoztató, nem? Hogy ez ennyire ismerős. Mármint tök jó, nagyobb a gyerek, van kialakult napirend, flottul megy az itthoni munka. De azért lenne szabad agyi kapacitásod másra is. Mármint ha van. 

Ott tartottam, hogy így keltem fel egyik reggel, hogy akarok dolgozni újra, és nem jött az idegesség a gyomromba, hanem jött a következő és az az utáni gondolat. Hogy hogyan tovább, hogyan lehetne megvalósítani? Még aznap felvettem a kapcsolatot a főnökömmel. A héten megyek be, és remélem, tudunk arról beszélgetni, hogy mit szeretnék. Hogy csak egy kicsit ugyan, és itthonról is, de bízom benne, hogy valamit kaphatok nyártól vagy ősztől. De ha nem, az sem fog letörni. Vagyis remélem. A gyereket továbbra sem adom a kezemből, és nincs tervem arra sem, ha néha be kéne menni egy meetingre, de eddig még mindent megoldottunk.

Viszont pár napja úgy kelek, hogy semmi lendületem, néha még fáradtabb vagyok, mint mikor lefeküdtem. November óta nem veszünk kenyeret, mert én mindig megsütöm, de most annyira kimerült vagyok, hogy még ahhoz sincs kedvem, pedig hát nem nagy szám. Megcsinálom, amit muszáj, de le vagyok eresztve, eltűnt a lendület. Mi van, ha elsiettem, ha csak volt egy igazán jó hetem, és ennyi? Megijedtem kicsit, persze még lehet visszaút, csak csalódtam magamban. És amikor az ember csalódik magában, akkor hamarosan jön a hervadtdália-állapot, meg a lukasserpenyő. De mielőtt még belülre szerelném a csengőt és szakítanék az emberiséggel, megálljt fogok parancsolni, és visszacsalogatom a lendületet, a fiúk majd biztos sokat segítenek, ha megkérem őket.